Az ezeknél igényesebb mozik, mint amilyen például a Tomb Raider, a Silent Hill vagy – jóllehet leginkább Olga Kurylenko emlékezetes jelenetei miatt – az egész nézhető Hitman, a borzalmasnál csak leheletnyivel jobbak. Vagyis épp csak meg lehet őket nézni. De minek? Merthogy nem jók ezek a filmek, hiszen egy mozi egészen más logika alapján épül fel, mint egy számítógépes program, ahol a főhőst irányító játékos képes pusztán a játszás kedvéért bemenni sötét, zombikkal teli szobákba, vagy éppen balról jobbra haladva ugrálni teknősök fején, esetleg egy ismeretlen szigeten szétverni a többi színes ruhába öltözött idegent, akit akkor látott először. Nincs ezzel baj, végül is a sakkban sem gyakran kötnek békét a háborúzó felek, ritkán lépnek perszonálunióra a fekete bábuk a fehérekkel. A valóságban viszont, mivel itt valóban vérre megy a játék, sajnos másként áll a helyzet. De a filmen is bizony nagyon rosszul mutat, ha egy szereplő nem törődik testi épségével csak azért, mert ő a főszereplő…
 Milla Jovovich |
Egy sikeres játékot filmre adaptálni ugyanakkor hálás feladat is, legalábbis ami a jegybevételt illeti: a rajongó gamerek sanszosan elmennek a bemutatóra, viszik a csajaikat is, csak hogy viszontlássák jobb minőségben a gyöngyvásznon, amit a monitor segítségével elképzeltek csendes kis magányukban. A producerek meg közben vigyorogva dörzsölik a markukat.
A Kaptár az első résztől egyfelől egy játékalapvetés sikerére, a zombikra lövöldözős Resident Evilre, másfelől természetesen Milla Jovovich megunhatatlan bájaira épít. Filmként már az első rész sem bíbelődött túlságosan sokat a cizellált jellemábrázolással, inkább a pörgő, látványos akciójelenetekre, az elektronikával kevert, dögös rockzenével aláfestett gátlástalan lövöldözésre fektette a hangsúlyt. Közben telt-múlt az idő, és most elérkeztünk a negyedik részhez, és nem ér nagy meglepetésként, hogy nincsen meglepetés: a negyedik kaptáros mozi épp olyan, mint az összes eddigi. A különbség talán csak annyi, hogy ezúttal 3D-ben ámulhatunk a húsevővirág-arcú zombik csúnyaságán, illetve Jovovich kisasszony és társainak adottságain.
Paul W.S. Anderson, aki mellesleg a kínosra sikeredett Alien vs. Predator film rendezője is, a Kaptár-széria útraindítása óta most először ül ismét a rendezői székbe, habár azért egy percre sem távolodott el a kijevi szépség zombikkal folytatott küzdelmétől, hiszen a köztes részek forgatókönyvéért illetve produceri munkálataiért is ő felelt. A negyedik rész megtekintése után azt kell mondjuk, Andersonnak valószínűleg akkor sem sikerülne hús-vér karaktereket felépítenie, hihető, a nézőt magába szippantó atmoszférát teremtenie, ha netán feltalálnák a 4D-s szemüveget. Rajta már csak a látvány segíthet.
 Shawn Roberts. A képek forrása: PORT.hu |
Mert jó csajból ezúttal sincs hiány, Jovovich mellett az előző részből megismert Ali Larter, vagy kisebbrészt Spencer Lock éppúgy le tudja kötni a férfiszemet, és a másik nem is bizonyosan örömét leli Boris Kodjoe izomzatában, vagy épp Wentworth Miller személyében. De hogy ezek sorra elhullása nullánál is kevesebb érzelmi reakciót váltson ki a nézőből, az már igazi bravúr. Miller karaktere körül egyébként különösen sok kérdőjel gyülekezik a nézőben. Képzeljünk el egy Hannibal Lecter üvegfalú cellájába zárt, nagyon veszélyesnek tűnő rabot, aki arról próbál mindenkit meggyőzni, hogy ő nem veszélyes egyáltalán, sőt, valójában nem is rab, hanem inkább őr, akit csak tévedésből zártak be oda, és ha kiengedik, istenbizony elárulja az egyetlen menekülési útvonalat. Mindehhez úgy néz, mintha Tobey Maguire egy nagyon rossz Clint Eastwood-paródiával próbálkozna, és olyan hangon beszél, mintha legalábbis a karácsonyait hagyományosan az épp aktuális családja kiirtásával töltené.
Aztán meg van itt logikai buktató bőven. És akkor már túlléptünk azon, hogy a tökéletes smink nemcsak hogy soha nem kenődik el a nőkön, de a legkritikusabb és -posztapokaliptikusabb helyszíneken is rendre felrakódik. Az meg végképp túlzás, hogy ha egyszer nagyon elszántan kijelentjük, mert végre rájöttünk, hogy „ez egy csapda”, vajon miért sétálunk mégis bele?
A Kaptár – Túlvilág 3D hiába idézi meg gyakorlatilag az összes sci-fi horror klasszikust a Terminatortól kezdve a Mátrixon át a Carpenter-féle Dologig, csak sóvárgást gerjeszt a nézőben azok iránt. A film végén megkönnyebbülve állunk fel, a már sajnos a nevetségességig eső színvonalhoz nagyon ambivalensen illeszkedő A Perfect Circle-dal taktusaira, ami tudva azt, hogy a zenekar énekesével, Maynard James Keenannel a Kaptár-filmek heroinája szoros barátságot ápol, már nem is annyira meglepő. Az viszont igen, hallgatva Jovovich énekét Keenan szólóprojektjének egyik dalában, hogy a művésznő miért nem fakad inkább dalra saját bandája, a Plastic Has Memory élén ahelyett, hogy elvállalná az újabb és újabb zombimészárlásos, nagyköltségvetésű B-filmet. Igaz, ami igaz: a vőlegényének ritkán mond nemet az ember.