Jelenetek az előadásokból

A Temps d’ Images Fesztivál olyan előadásokat mutat be a nézőnek, amelyek valamiképp „határátlépőnek” számítanak, vagy legalábbis igyekeznek a médiatechnológiát kifejezőeszközként beemelni az alkotó eszköztárába, újszerű vizuális élményt teremtve a színpadon. De a látványosság önmagában nem elég, a mozivásznon bepöfögő gőzmozdony elől már rég nem rebbennek szét a kíváncsiak. Az ember „mágikus” vetített képmása és az élő előadó egymás mellé helyezése viszont könnyen ingoványos, álmetafizikai fenn- és lenn-síkokra terelheti a határon sétálót. Ez utóbbit példázza Stéphane Gladyszewski produkciója.

Két előadással érkezett a kanadai alkotó, de kár volt a rövid tömör In Side-ot és a hosszú, képileg körülményeskedő és giccsbe hajló Aurát egymás után fűzni. Az előbbi jobbára megmutat mindent, amit lehet: mindazt, amit tud a technika és a vetített képekkel összhangban mozgó táncosok. Az In Side-ban Gladyszewski még hagyja, hogy az élő ember és az előre rögzített kép kevercse „dolgozzék.” Nem tesz mást, minthogy egy, a saját tengelye körül lassan megforduló férfiaktot vetít a színpad jobb elülső részében fölfüggesztett vászonra, miközben annak túloldalán felsejlik egy élő táncos teste is.

A reneszánsz szépségeszményt idéző virtuális alak a háttérben valóságosan jelen lévő testnek köszönhetően tudja legyőzni kétdimenziósságát. Egészen úgy tűnik, mintha a térben lenne, mintha létezővé tudna válni. A varázsa fogva tart, a szem folyton azt keresi, mi vetített, mi hús-vér. S mikor a táncos előbújik, hogy az ő teste szolgáljon felületül a vetítménynek, alakján mintegy második bőrként „feszül” a virtuális kép. Szép, érzékletes, ahogy ezt lehúzza magáról. Kisebbfajta vizuális varázslat. A jelenet nem kér magyarázatot, az In Side akár be is fejeződhetne. De még előttünk a kisherceg-polémia: vagyis kalapot látunk vagy elefántot elnyelő óriáskígyót? A színpad közepén fekvő redőzött drapéria lassan felemelkedik a földről, az azt animáló táncosok révén kívülről formát, belülről teret nyer. Számolni is nehéz, hány vetített férfialak sétál, dől bele ebbe a fehér, mindent elnyelő, alakját folyton változtatgató bugyorba. S bár az előbbi hologramszerű akt-jelenés mellett ez a rész kimódoltnak tűnik, mi is „belesétáltathatjuk” asszociációinkat az emberről, arról, hogy ki lakozik a bőrben, a testben. A kép nyitott, nem állít semmit. Ez az erénye.

Az első darabban megtanultakat visszük tovább a következő produkcióba. Vizuális élmény tekintetében az Aura nem hoz újat, de az alkotó – a kvázi laza képi narratívává szövődő, vissza-visszatérő motívumokkal – terelni kezdi a nézőt. Többször megjelenik egy lábánál felfüggesztett test, ami hol emberinek mutatkozik, hol pedig mintha egy nyúl megnyúzott teteme lenne. (Erre rímel a jóval később szereplő szőrmebunda is.) Máskor egy óriás, mászó féreg képe tűnik fel, ami valójában karnyi vastag kötél, illetve bélcsatorna egy másik jelenetben. Meztelen férfi, meztelen nő egymással hempergőzik, szétválaszthatatlanul összemosódó tagjaik, egymásba olvadó testük emberi agynak mutatkozik a rávetülő fényben. A színpad közepén feszülő vásznon pedig egyszer a vízbe beledőlő, csobbanó emberalakokat látni, máskor óriásra nagyított szemet, amibe esőcseppek hullnak. A cseppen belül nyújtózó karok erdeje és így tovább.

Fotó: Stéphane Gladyszewski (Forrás: PORT.hu – Trafó)

Számtalan összetett kép, mely a szemünk előtt alakul valami mássá, felismerhetőből felismerhetetlenné vagy épp fordítva. Az állandó metamorfózis adja az elvont spirituális jelleget; a látás, az érzékelés kiemelése a csipetnyi tudományosságot. A látvány igényes, a vetítő mögött dolgozó munkatársnak nem lehet egyszerű lekövetni a fátylak, drapériák mozgását; a táncosoknak pedig hajszálpontosan kell illeszkedniük a képekhez, hogy az élő és a vetített egybejátszása tökéletes illúziót, valamiféle 4D-s imaginatív teret teremthessen. Mégis, az egész egy művészien kivitelezett mutatvány, a szépelgőn-modorosan aláfestő zene is erre predesztinálja.

A fotózás és a szobrászművészet felől érkező Gladyszewski izgalmas látványvilággal ismertet meg. Munkája egy kicsit olyan, mint egy puhafedeles könyveket jegyző ezoterikus író bölcselete az emberről, az emberi testről, a metamorfózisról vagy a test s a létezés misztériumáról: olvasmányos, ám nem mindig tartalmas.