Elég azonban az első néhány oldalt elolvasnunk e díszes csomagolásba bújtatott kötetből, hogy felocsúdjunk a csalfa illúzióból. Benke József herkulesi feladatra vállalkozik könyvében: az első részben az ókori világ tudományos fellegvárainak, míg a második egységben a középkor egyetemeinek és legjelentősebb tudósainak történetét beszéli el. A hasonló összefoglaló munka megírása azonban rengeteg csapdát rejt, és a szerző ezek közül nem egybe könnyelműen be is sétál.
Kelepcét jelenthetnek például az idézetek. Mindjárt az első fejezet mottójaként egy (pszeudo-)hérodotoszi mondatot olvashatunk, amely később is felbukkan a szövegben: „Isteneinket vagy más népektől vettük át, vagy Homérosz és Hésziodosz találták ki.” Ha a halikarnasszoszi történetíró az istenekről valóban ezt írta és olvasta volna fel az athéni közönségnek a Kr. e. V. században, akkor valószínűleg nem az athéni alapítású napfényes Thurioiban köt ki, hanem a siralomházban, mint Szókratész, istenkáromlásért. Az idézet helyesen, Muraközy Gyula fordításában így hangzik: „Honnan származott egy-egy isten, léteztek-e mindig mindnyájan, és milyen alakban jelennek meg, ezt – hogy úgy mondjam – csak tegnap és tegnapelőtt óta tudjuk. Mert Hésziodosz és Homérosz, ahogy számítom, nálam nem több, mint négyszáz évvel előbb éltek, s ők állították össze költeményeikben az istenek családfáját, ők adták a mellékneveket az isteneknek, ők osztották szét közöttük a tisztségeket és a hatásköröket, s írták le alakjukat.” (II, 53.) Az idézeteknél nem csak a kínos pedantéria kötelező, de nem árt – még ha ismeretterjesztésről van is szó – megadnunk a fordító nevét és a helyet, ahonnan a mondato(ka)t kiemeltük. Ezt a szerző minden esetben elmulasztja. A hivatkozások iránti szkepszisünk csak nő, amikor például Benke József Wilamowitz-ot citálja mint megkérdőjelezhetetlen tekintélyt, ám elfeledi közölni, hogy a német klasszika-filológus melyik művéből merít, s a kötet végén feltüntetett bibliográfiában is hiába keressük a híres filosz nevét.
Pedig talán akadt volna helye a pontos hivatkozásnak a 641 (!) lapalji jegyzet között. Az olykor egész oldalakat elbitorló lábjegyzeteket látva felmerül a kérdés, hogy vajon tudományos monográfiát vagy ismeretterjesztő művet olvasunk. Talán az utóbbit. A túlburjánzó jegyzetapparátus azonban mégsem az olvasót szolgálja, hanem sokkal inkább öncélú magamutogatásnak tűnik. A görög betűkkel megadott szavak kétségkívül növelhetik a szerző renoméját – főleg, hogy a legtöbben úgysem tudják őket kiolvasni –, de le is rombolhatják azt, ha például Neapolisz helyett Nea-pszliz-et látunk.
Lénárd László akadémikus előszavában azt olvashatjuk, hogy e könyvben „teljesen meglepő állítások sorakoznak”. Ez igaz is, csak sajnos nem úgy, ahogy azt a praefatio írója gondolja. Kallimakhosz, Eratoszthenész és a többiek példának okáért nem voltak professzorok, sem egyetemi tanárok, és nem azért, mert „nem tartották őket a keresztvíz alá”, hanem egészen egyszerűen azért, mert megdöbbentő anakronizmus professzorokról beszélni az ókori Hellaszban.
A hibakatalógus további gyarapítását elhagyva a szöveg stílusáról érdemes még néhány szót szólnunk. Az állandó jelzők, melyek legtöbbször kifulladnak a legnagyobb felsőfokú melléknév használatában – „a legnagyobb koponya”, Platón, a „legnagyobb tanítvány”, Arisztotelész, „a legnagyobb” (így pőrén) pedig Hippokratész „homéroszi” jelzője –, gyakran infantilissá, már-már komikussá teszik a szöveget. A magyartalan mondatok viszont kínossá. Néhány „gyöngyszem”: Egy Homérosz elragadó szavaival „távolról sem tudja felmérni annak nagyságát, amit létrehoztunk.” Lukianosz indokolatlan negatív értékelésével szemben a római császárkor Alexandrosz-ellenes műveinek visszautasítása Arisztobuloszé.
Ez utóbbi mondat – sántasága mellett – ráadásul félrevezető adatokat is közöl: Arisztobulosz ugyanis a Kr. e. III. század elején vetette papiruszra Nagy Sándor történetét, tehát nem reflektálhatott a negatív római Sándor-hagyományra, minthogy az még nem létezett akkor.