Mohammad Rasoulof esetében már maga a film leforgatása is az ellenszegülés gesztusa volt, hiszen honfitársához, Dzsafar Panahihoz hasonlóan őt is börtönbüntetésre ítélte és hosszú időre eltiltotta a filmrendezéstől az iráni rezsim.
A két rendezőt egy időben gyanúsították meg államellenes propaganda gyártásával. Panahit házi őrizetbe vették, ahol Ez nem egy film címmel csinált filmet arról, miről forgatna, ha szabadon forgathatna (filmje később egy tortában kicsempészett USB-n jutott el Cannes-ba), Rasoulof pedig Németországba költözött a családját ért fenyegetések nyomására. Ügyvédei elérték, hogy felfüggesszék a börtönbüntetését, így nemzetközi forrásokból finanszírozta és Iránban forgatta filmjeit, ahová 2017-ben, az ellenzéki írókról szóló Manuscripts Don’t Burn bemutatója után is visszatért – ekkor vonták be útlevelét és állították ismét bíróság elé.
Rasoulof új antológiafilmjét titokban forgatta le, producerei négy – az ország különböző régióiban játszódó – kisfilm forgatását jelentették be a hatóságoknak, de a rendező nevét következetesen lefelejtették a papírokról. Rasoulofot a bíróság három filmje miatt börtönbüntetésre ítélte, a forgatást úgy csinálta végig, hogy minden nap arra várt, mikor utasítják el a fellebbezését.
Az ítéletet végül az utolsó napokon erősítette meg a bíróság, de azt nem mondták meg, mikor kell börtönbe vonulnia: a rendszer egyik trükkje ez, hogy szorongásban tartsa állampolgárait. Mire értesítették az időpontról, megnyerte a fődíjat a 70. Berlini Filmfesztiválon (ahová útlevél híján nem utazhatott el), és a koronavírus-járvány is elharapódzott az arról következetesen hazudó Iránban, ahol a kormány több mint 50 ezer rabot helyezetett ideiglenesen szabadlábra, hogy lassítsa a vírus terjedését – Rasoulofnak erre hivatkozva nem kellett egyelőre börtönbe mennie.
 Jelenetek a filmből |
Ha valaki ennek ellenére sem hallott még az iráni rendezőről, annak egyszerű oka van: Magyarországon egy kivétellel (A vassziget) eddig nem forgalmazták a filmjeit. Pedig a legelismertebb iráni alkotók közé tartozik, aki sorra zsebelte be az elismeréseket az A-kategóriás filmfesztiválokon. Rasoulof az elnyomás költője, akit az foglalkoztat, miként hatja át a zsarnoki rendszer az irániak mindennapjait. Pályáját az iráni modernizmushoz hű, allegorikus művészfilmekkel kezdte, sokan máig ezeket (A vassziget, A fehér mezők) tartják legkifejezőbb műveinek. Nem úgy a rendező, aki idővel eltávolodott az allegorikus beszédmódtól, mert meggyőződésévé vált, hogy az nem lehet teljesen szabad, hiszen már a fogalmazásmódjával elismeri a zsarnokságot. Rasoulof, mint a diktatúrában élő filmrendezők többsége, azért nyúlt az elemelt filmtípushoz, hogy kicselezze a cenzúrát, és azért hagyta el, hogy minden erejével nekimenjen a hatalomnak.
A Nincs gonosz brutálisan direkt film, de a helyzet is az, amely megszülte. Irán a mai napig az élen jár a kivégzések számában, Rasoulof pedig a halálbüntetésben találta meg azt a gócpontot, amelyben a rezsimmel szembeni ellenállás formái és dilemmái összeérnek. A halálos ítéletet ugyanis valakinek végre is kell hajtania, és a hóhérok nem feltétlenül a rendszerhű alattvalók, hanem például a kötelező sorkatonai szolgálatukat töltő állampolgárok közül kerülnek ki, akiknek feloldhatatlan erkölcsi válságot okozhat egy élet kioltása. Ez olyan határhelyzet, amelyben a szabálykövetés és az állampolgári engedetlenség kérdései mindennél élesebben, pontosabban merülnek fel.
 A képek forrása: MAFAB |
A Nincs gonosz négy epizódját nem a szereplők, és nem is a történetek, hanem ez a dilemma kapcsolja össze. Akad köztük kisrealista sztori, szerelmi dráma és teátrális erkölcsi vita is, amely váratlanul csap át szívet dobogtató szökésthrillerbe. Rasoulof rögtön az első epizódban leszögezi a címben is jelzett állásfoglalását a gonosz banalitásáról: a rendszert, mint Hannah Arendt szemében a nácizmust, itt is bürokraták és kisemberek működtetik; a gonoszság nem az ember természetéből, hanem a konformizmusából fakad, amellyel alkalmazkodik az elnyomáshoz, és – félelemből, kényelemből, vagy az együttműködésből fakadó előnyök miatt – segít azt fenntartani.
A Nincs gonosz megindító, és mélységesen humánus alkotás az ellenszegülés erejéről és áráról, amely azáltal tud kiemelkedni a protesztfilmek tömegéből, hogy szakít a műfajba kódolt fatalizmussal. Rasoulof nem hajlandó démonizálni és ezáltal megdönthetetlenül erősnek feltüntetni a politikai hatalmat, ebből kifolyólag nem (csak) bukástörténeteket mesél: az áldozathozatallal megkapó egyensúlyba kerülnek az (erkölcsi) győzelmek, s az a melankolikus derű, amellyel az eszméihez ragaszkodó ember a fizikai vagy érzelmi nélkülözés ellenére élheti az életet. A Nincs gonosz gyönyörűen fotografált képekben sugározza Rasoulof elgondolását: a rendszert kötelességtudatból kiszolgáló munkás életét szűkös városi terekbe komponálja, ahová a látszólagos jólét ellenére nem szűrődik be az öröm; ugyanakkor a vidékre száműzött disszidensek hiába baktatnak kopár, sivatagos tájakon, a külső szegénységben nagyfokú belső szabadságot élhetnek meg.
Rasoulof egyértelmű ellentétpárokba szerkeszti filmjét, amelyek azért nem válnak triviálissá, mert felborítják a sztereotip iráni dichotómiákat. Ilyen például a mélykonzervatív, vallásos vidék és a szabad, világias városok kontrasztja: a Nincs gonosz azt az értelmiségi migrációt is végigköveti, amelynek során a perifériára szorított ellenzékiek kiszorulnak a városokból, és a síita rezsim tömegbázisának tartott vidéken a szabad gondolkodás kis köreit hozzák létre. A film is ezt az ívet járja be: a városból kiszabadul vidékre, s az engedetlenség gesztusának első felmutatása után szinte kivirágzik a költőien szép, de egyben legszomorúbb epizódjában, a távollét során ellentétes irányokba fejlődő szerelmesek sztorijában.
A Nincs gonosz könnyen válhatna politikai pamfletté, de Rasoulof képes arra, amire Stanley Kramer, Ken Loach vagy Costa Gavras is: hogy olyan művészi vízióba csomagolja nagyon is határozott állásfoglalását a világról, amelytől az nem aktivizmusnak, hanem a filmművészet jelentős teljesítményének hathat. A Nincs gonosz kétségkívül az is: felkavaró alkotás a nemet mondás gyötrelméről és szépségeiről, amit megrendítően hitelesít a rendező személyes példamutatása.