Pusztító
2019.01.25.

Hiába Nicole Kidman színészi átalakulása, a piszkos zsaru-tematika vagy a Sicario – A bérgyilkost idéző filmzene, a Pusztító így is közepes film maradt. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Kicsit olyan érzés végignézni Karyn Kusama legújabb moziját, a Pusztítót, mint tizenhat évvel ezelőtt a Patty Jenkins rendezte A rémet. Adott egy A listás színésznő (akkor Charlize Theron, most Nicole Kidman), aki komoly testi átalakuláson megy keresztül egy szerep kedvéért – az előbbi jól meghízik és leborotválja a szemöldökét, az utóbbi a külsejének megváltoztatását inkább a maszkmesterek szakértelmére bízza. 

Újabb közös pont, hogy a színésznők által életre keltett karakter klasszikus antihős (anno egy prostituáltként tevékenykedő sorozatgyilkos, aktuálisan pedig egy piszkos zsaru) – a két gyönyörű sztár ráadásul magához képest még meg is csúnyul a figura kedvéért. 

Mindez egyértelműen és kissé szájbarágósan jelzi a szakmai alázatot, ugyanakkor kiválóan alkalmas arra is, hogy a figyelmünket elterelje a lényegről: a színésznők valójában közepes és felejthető filmekben vállaltak főszerepet. 

A Pusztító cselekménye két idősíkon játszódik – a jelenben egy életunt, lepukkant, piszkosbarna hajú, hajdan szebb napokat is megélt Nicole Kidmant láthatunk Los Angeles-i zsaruként (Erin Bell). A nő még pályakezdőként a partnerével, Chrisszel (Sebastian Stan) beépült a gátlástalan Silas (Toby Kebbell) bandájába, amelynek részeként egy tragikusan végződő bankrablásban is közreműködött. Bő tizenöt év elteltével Erin egy holttesten a banda tetoválását véli felfedezi egy bűntény helyszínén, eközben pedig a rendőrőrsre festékpatronnal színezett bankjegy érkezik a nevére címezve. A helyzet elég egyértelmű: Silas visszatért.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A film dramaturgiája kezdetben nem állítja különösebb kihívás elé a nézőt. Miközben a jelenben Erin próbál Silas nyomára bukkanni, és sorra keresi fel az egykori bandatagokat, a múltbeli események is kezdenek összeállni. Az okokat és a következményeket egymás fényében láthatjuk (spirálszerű szerkezet), és fokozatosan megkapjuk arra is a magyarázatot, hogy miért lett a nő ilyenné. Minden egyes nyom, újabb szereplő, helyére kerülő múltbeli mozaikdarab a nagy találkozást készíti elő Silasszal, így aztán a film egy idő után önmagát ismétli – mint egy sakktáblán, úgy lépegetünk előre a király felé, sorra szedve le az úton a többi figurát, vagyis a még életben lévő egykori bandatagokat. 

Karyn Kusama, aki pályája során készített már két figyelemre méltó alkotást (a feszültséggel teli A meghívást, valamint az utóbbi években rehabilitált, megjelenésekor teljesen félreértelmezett az Ördög bújt beléd című feminista horrorfilmet), most eléggé mellényúlt, nem igazán érzi a műfajt. Az akciójelenetekben nincs elég svung, a cselekmény túl lassan, és ahogy már jeleztük, repetitíven halad előre. 

A fekete bőrdzsekis, ráncos és májfoltokkal teli, állandóan botorkáló, majdnem mindig másnapos Nicole Kidman egy idő után szintén kiismerhetővé válik – jól tudjuk, hogy kibabrált vele az élet, és azt is, hogy legalább annyi ütést képes adni, mint kapni. A motivációja is elég világos már az első perctől kezdve: megy előre, mint a Terminátor, hogy saját megkeseredett életéért bosszút álljon Silason, miközben – hogy némi szimpátiát is keltsen a nézőben – nagyon igyekszik, hogy tinédzser lányát, Shelbyt (Jade Pettyjohn) megmentse a kárhozattól, vagyis jó útra térítse.  

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Mire azonban végképp leírjuk a filmet, és elhisszük, hogy már semmi újat nem tartogathat, Karyn Kusama tehetsége az utolsó percekben megcsillan. A befejezésben olyan formai megoldással él, amely tényleg tragikusabb dimenzióba helyezi a főhőst, ráadásul a mozi címét is árnyalja. Ez a fordulat azonban nem elegendő ahhoz, hogy mindent, amit korábban láttunk, újraértékeljünk, esetleg elfeledjük az önismétléseket és a felvonultatott bűnfilmes sablonokat. 

Kétségeink ne legyenek: Nicole Kidman továbbra is az egyik legjobb kortárs filmszínésznő. A tehetsége bizonyításához azonban sem műorra (Az órák), sem pedig májfoltokra nincs szükség – rontani nem rontanak rajta, de a játékát sem segítik. A látványos fizikai átalakulás és a profi szakmai színvonal ellenére a legjobb alakításait nem fenyegeti a Pusztítóban nyújtott teljesítménye, legfeljebb csak könnyebben megjegyezhetővé teszi. 

Címkék: Mozipremierek 2019