Diótörő herceg és a patkányok / Harlekin Bábszínház, Eger
2018.12.11.

Gyerekszínészekkel és scooterekkel száll alá a kötődés pokolbugyraiba a Diótörő bábmusical. GERGICS ENIKŐ KRITIKÁJA.

A jól bevált Diótörő-hozzávalók megvannak, Csajkovszkij, karácsonyeste, várakozás, rejtélyes ajándék, heroikus küzdelem és a jó győzelme, de Éry-Kovács András verziója merészen eltávolodik a nyomvonalról. Nemcsak az egereket váltják fel félelmetesebb patkányok, hanem olyan toxikus családdinamikákba is betekintést nyerünk, amelyek feldolgozásához több év pszichoterápia is kevés lenne, nemhogy egy egyórás bábmusical. Ez a besorolás egyébként is megtévesztő, mert bábokat a darab inkább csak nyomokban tartalmaz, és míg a Harlekin Pán Péterje musicalnek is emlékezetes volt, tele a cselekménybe szervesen illeszkedő, hatásos, fülbemászó dalokkal és okos dalszövegekkel, a Diótörőben ezeket inkább ne keressük.


A történetben a testvérpár, Maryann és Mishy egyedül várják otthon a szemtelenül fiatal Max bácsi érkezését, aki őket szitteli karácsonyeste, mivel karrierista anyjuk még ilyenkor sem tud lemondani arról, hogy fellépjen. Max bácsi három bábut és egy diótörőt ajándékoz nekik, aztán ott hagyja őket, hogy kössék le magukat a játékokkal. A patkányok azonban már jó ideje szeretnék bedarálni a világ teljes játékkészletét, és mikor elrabolják a játékbirodalom korábbi hercegét, az elátkozott Diótörőt, a gyerekeknek a három hű alattvaló és a nem is olyan messzire távozott Max bácsi segítségével fel kell venniük a harcot a patkányinvázióval.

A gyerekei helyett az éneklést választó anya figurája a darab során meg sem jelenik – a Bábinszki Ágnes által megformált tündér, akit először összetévesztenek az anyjukkal, inkább szimbólum, mintsem valódi szereplő –, de nagyon is központi szerepe van. Kezdettől szembetűnő, milyen csalódottan és frusztráltan viszonyulnak hozzá. Dühösek a távolléte miatt, megkérdőjelezik a szeretetét, sőt elejtett megjegyzésekből kiderül, arról is meg vannak győződve, hogy mindenki más is elhagyja őket, akihez kötődni kezdenek. Ráadásul a testvérek egymással sincsenek jó kapcsolatban, sőt, ahogy Maryann az öccséről nyilatkozik, az már-már lelkiterrorszámba megy. Ezeket a konfliktusokat a darab megpróbálja feloldani a patkányokkal való küzdelem során, de amennyire éles a problémafelvetés, annyira ironikusan otromba a megoldás – a Harlekin bábszínészei erőteljes színpadi jelenlétükkel valószínűleg meg tudnának birkózni ezzel a feladattal is, de az Éry-Kovács által választott gyerekszínészeknek erre esélyük sincs.

A gyerekszínészek alkalmazása az elején furcsa, aztán nagyon gyorsan fárasztó és irritáló lesz, és ez csak részben tudható be Antal Csanád bájosan profán játékának vagy Koós Kincső sziruposan lelkesült, eminens szereplésének. A fő gond az, hogy maguk a szerepek és a szövegek sem igazán szerencsések. A mélypontot jelentő Mishy például annyira kétbites, hogy nincs az a profi színész, aki ebből ki tudna hozni valamit, a viselkedése abszolút nem konzekvens még saját magával sem, szinte már szerencse, hogy az akcióira nem is reagál a többi szereplő – ha a refrénszerű, gépies visszarángatásokat nem számítjuk –, összességében sokkal inkább effekt, mint karakter.


A Diótörő szerepe jóval hálásabb, neki valóban van személyisége, sőt még értékrendje is, irgalmas tud lenni például az ellenségeivel. László Bence pedig szerencsére nagyon is megállja a helyét a színpadon, korrektül bábozik, visszafogott játéka is teljesen hihető és szerethető. Az a pillanat, amikor Maryann szeretetének ereje – ez kicsit azért ironikus egy kislánytól, aki még a saját családtagjait sem képes szeretni – visszaváltoztatja herceggé, és László Bence kilép az addig mozgatott báb mögül, közel van ahhoz, hogy megindokolja, miért kellettek a gyerekek a darabba.

A Harlekin arculatáért felelős Csonka Erzsébet líraian ipari, kietlen környezetbe ülteti a gyerekek magányát, a jelmezekben pedig a Diótörő-feldolgozások hagyományos látványvilága keveredik a díszlethez illő, letisztultan romantikus megoldásokkal. A bordás vaslemezekből épített, megdöntött színpad és a háttérállványzat sok lehetőséggel kecsegtet, amelyeket a rendezés nem nagyon használ ki, a mozgás a scooterek bevetését leszámítva főleg a csapóajtókra összpontosít, ami többször is zavaros megoldásokhoz vezet.

Magukra a bábokra nem lehet panasz, hacsak az nem, hogy nagyon kis jelentőséggel bírnak a darabban. A három bohókás alattvalót Szűcs Réka, Mészáros Pancsa és Szabados Böbe játéka sokkal elevenebbé teszi, mint azt a cselekményben betöltött szerepük alapból lehetővé tenné, jól működik, ahogy a kis bábokat megelevenedésükkor életnagyságúakra cserélik. A Diótörő esetében kimondottan izgalmas megoldás, ahogy a báb kivitelezése és a többi szereplő között megosztott mozgatása is hangsúlyozza az elátkozott herceg kiszolgáltatottságát.

A patkányok groteszk maszkjai egyszerre kölcsönöznek ellenszenves és szánalomra méltó kifejezést a szereplőknek. Még az uralkodójukban is bőven van kinevetnivaló komikum, pedig a Bencze Mónika által megformált, velejéig romlott patkánykirálynőtől még a saját fia is retteg. Nem véletlenül szerepel anyakirálynőként a színlapon, ez a Diótörő ugyanis az anyákról szól, és a királynőben sem a Diótörővel való konfliktusa a legvisszataszítóbb, hanem az, hogy a saját fiát is semmibe veszi és eszköznek tekinti.

Fotók: Harlekin Bábszínház
Fotók: Harlekin Bábszínház

Számító, rideg személyiségének próbálna valószínűleg ellenpontot tartani Bábinszki Ágnes tündére, de azon túl, hogy minden további nélkül arra biztatja a két gyereket, szeressék az anyjukat – illetve higgyenek az ő szeretetében, még ha ennek igazságára a darabban semmi nem is utal –, a jelenléte leginkább díszletszámba megy. Ráadásul a fizikailag jelenlévő, de érzelmileg távolságot tartó, nyíltan közönyös és a fizikailag elérhetetlen, idealizált anyakép között nemcsak kontraszt, hanem analógia is bőven húzható. A patkánykirályfit játszó Zádori Szilárd mintegy a két gyerek figyeleméhes tipródásának, frusztrált szeretetvágyának karikatúráját ábrázolja. A darabban egyedüliként neki van egyszerre lehetősége és adottsága is a valódi lélektani játékra.

A megoldás a történetben pedig nem is elsősorban a patkányok fizikai legyőzése, hanem az, hogy miután túszul ejtették a patkányfiút, meggyőzik arról, hogy álljon át a Diótörő oldalára, és vegye fel a harcot bántalmazó anyjával. Szinte már tragikus súlyú ez a szembefordulás: mégis az anyának kell először megtagadnia a fiút ahhoz, hogy valóban képes legyen a konfrontációra, és átvegye a helyét patkánykirályként.

A foglyul ejtett játékokat ezután kiszabadítják, a patkánytisztek elmenekülnek, és eljön a boldog játékparadicsom – vagyis a győzelemhez a megnyomorító családi környezettel való leszámolás, a trauma aktív feldolgozása és a saját tetteinkért való felelősségvállalás szükséges. Kemény üzenet ez karácsonyra.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.