A kamara.hu zárókoncertje / Zeneakadémia
2018.11.28.

Nem is számítottam másra a kamara.hu idei utolsó koncertjén, mint ragyogó zenére ragyogó zenészektől. De arra azért kíváncsi voltam, hogyan játssza Várjon Dénes és Simon Izabella az üveggyöngyjátékot. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték című regénye állt ugyanis az idei kamara.hu fesztivál középpontjában – az a regény, amely egy olyan tevékenység és életforma filozófiáját vázolja fel, amelyben a művészet, a filozófia és az élet – vagy: az ember – tökéletesen egymásra találnak. A regényben világos leírást nem találunk arról, mi ez a játék pontosan, az esztétikai-eszmei alapról, illetve történetéről viszont annál többet. „[A] zenetudósoknak és zenészeknek a kis körében [alakult ki], akik az új zeneelméleti szemináriumokban dolgoztak és tanultak” – áll a regényben. Igazán elkötelezett művelői pedig szerzetesekhez hasonló fegyelemmel élik „a teljes elmélyülés önmegtartóztató és önzetlen életét”. Az üveggyöngyjátékos felfogása közel áll a keleti tanokhoz, célja a vágy nélküli élet. A vággyal teli romantika zenéje idegen számára, és eszményített zeneszerzői olyan szellemiségű alkotók, mint Bach, Purcell vagy – még korábbról – Praetorius és Palestrina. Bántam, hogy az idei fesztiválon nem hangzott el ezeknek a szerzőknek egyetlen műve sem.
 
Christoph Richter
Christoph Richter
Én bánkódhatom, de a két Magister Ludi attól még Várjon Dénes és Simon Izabella marad – a játékosok pedig egészen kiváló muzsikusok. Debussy fuvolára, brácsára és hárfára írott szonátájában Pivon Gabriella, Jürg Dähler és Vigh Andrea éppen úgy játszik a karakterekkel, a zene érzelmeivel, ezzel a zeneszerzőtől szokatlanul absztrakt művel, mint az üveggyöngyjátékosok. Az első tétel a kontrollált szenvedélyé, a megfoghatatlan humoré, amelyet néha megszakít a brácsa panasza. A zárótételben a fuvola vehemenciája a torzított hangokig fokozódik, és ez a sodró hangvétel vezet át Mozart robbanó erejű Esz-dúr zongoraötösébe (K.493), amely ezúttal az előírt ismétlésekkel, jó 35 percben szólalt meg Andrea Hallam (hegedű), Jürg Dähler (brácsa), Christoph Richter (gordonka) és Várjon Dénes (zongora) előadásában. A zongoraszólam szinte egy versenyműével vetekszik, de érdemes méltatni a vonóshangszerek figyelmes együttműködését is.
 
Liszt Ferenc Orpheus című szimfonikus költeményének zongoratrió-átirata (Saint-Saëns) igazi ritkaság, és meg kell állapítani, így, kamaraváltozatban szinte hatásosabb a mű, mint zenekaron. Legfőképpen azért, mert könnyen közel kerülünk a három zenészhez – Viviane Hagner (hegedű), Christoph Richter (gordonka), Roman Rabinovich (zongora). A darab kapcsán érdemes az üveggyöngyjátékos szellemiségét említeni: az Orpheus rendkívül „céltudatos” mű, egyetlen főtéma az alapja, hangnemében is egyszerű (C-dúr, egyetlen, tercrokon E-dúr kitérővel). A romantika gazdagsága helyett Liszt inkább a „dolgok” mélyére akar hatolni; ahogy a cím is jelzi, ez magáról a zenéről szóló zene.
 
Megyesi Schwartz Lúcia
Megyesi Schwartz Lúcia
Nem a zenéről szóló zene Ravel Madagaszkári dalok című ciklusa, amelynek középső tételében – Aoua! – a fehér emberek becstelenségeire figyelmeztet a beszélő. Megyesi Schwartz Lúcia páratlanul egzotikus és érzéki jelenség, és ennek a műnek most jót tesz, hogy női előadóktól szólal meg (Pivon Gabriella, Rohmann Ditta és Simon Izabella). Különösen azért, mert a két szélső tételnek szexuális energiája van, és nem is abban a személytelen, „elektromosan borzongó” értelemben, mint ami a Bolero vagy a La Valse jellemzője. Tudni lehet, hogy a Madagaszkári dalok Ravel egyik kedvenc műve volt, az életmű egyik kakukktojása. Most, Megyesi Schwartz Lúcia előadása után különösen érzem annak a veszteségét, hogy Ravel olyan korán elhunyt: mi mindent írhatott volna még!
 
A kamarafesztivál utolsó gyöngyszeme Gabriel Fauré c-moll zongoranégyese: ez a darab, noha 1880-ban mutatták be, hangvételében és formai tökéletességében inkább a klasszika jegyeit viseli magán, Fauré inkább mértéktartó, mint drámai, inkább lírikus, mint túláradóan szenvedélyes. Méltó a kasztáliai szellemhez, de ne higgyük, hogy Anthony Marwood (hegedű), Jürg Dähler, Christoph Richter és Várjon Dénes formációja nem csinált valódi örömünnepet a fesztivál búcsúdarabjából. Ez azonban inkább az a fajta ünnep, ami a regényben is megjelenik: egyszerre áldozat is, a zene, egy eszme dicsőítése. A negyedik, Allegro molto tételben a zongora arpeggióival kísérve forrnak egybe a vonósszólamok, a vonók gondosan megformált dallamai. Az egyre magasabb fekvéseket meghódító, himnikus főtémáról az üveggyöngyjáték célja is eszünkbe juthat: a „közeledést a minden jelképen és sokféleségen túl önmagában egységes szellemhez.”
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Solti Terem, Zeneakadémia,  Időpont:  2018. november 18.