Victor Wooten Trio a MOMKultban
2018.11.16.

Némi túlzással, a közönség akkor is jól szórakozott volna, ha a dobos, Dennis Chambers mellé két papundekli bábút raknak a színpadra. RÁTOSI MILÁN ÍRÁSA.

Mégis jobban jártunk így, hogy ott volt még Victor Wooten és Bob Franceschini, hogy szűk másfél órára felültessenek minket a groove-rakétára az aznap este adott második koncerten.
 
Az ötszörös Grammy-díjas Victor Wooten a basszusgitárosok azon generációjához tartozik, akiknek Jaco Pastorius könyörtelenül kijelölte azt az utat, amelyen csak azok képesek haladni, akik rugalmasak tudják kezelni a hangszer szerepét, bármikor készen állva a kísérőszerepből való kilépésre. Wooten ráadásul nemcsak a saját generációján belül része a legszűkebb elitnek. Nem stílus-, sokkal inkább grooveorientált basszusgitáros, aki a technológiát is innovatívan kezeli, a jól kivehető jazzgyökerei mellé pedig olyan műfajok hatását is a zenéjébe emeli, amelyek mindvégig fura, mégsem idegennek ható árnyalatként léteznek benne. 1988 óta tagja a Béla Fleck and the Flecktones nevű, a bluegrasst, a jazzt és néhány más apróságot a hetvenes évek jam bandjeinek attitűdjével keverő zenekarnak. Az innen hozott és némi humorral nyakon öntött csomagnak a befolyása megfelelő arányban adagolva jelenik meg a Victor Wooten Trio zenéjében, ami stílus szempontjából legfeljebb nagyvonalakban meghatározható. Többek között ez teszi Victor Wootent korunk egyik legfontosabb basszusgitárosává: a saját zenekarában is olyan zenei környezetet teremt, ami a kort tükrözően definiálhatatlan, folyton változó és szinte extrém alkalmazkodóképességet kíván meg minden jelenlévőtől.
 
Victor Wooten Trio
Victor Wooten Trio
Kivétel ez alól Dennis Chambers. A karrierjét a Sugar Hill kiadó házidobosaként kezdő Chambers fúziós és funk gyökerei világosan megmutatkoztak, a leghangsúlyosabb benyomás vele kapcsolatban azonban a hajlíthatatlansága, ami nagyon sokat adott hozzá a koncerthez. Látszólag a társairól tudomást sem véve hozta egymás után az ellenállhatatlanul húzós témákat, a többiek kénytelenek voltak hozzá igazodni, helyenként, például a Liz & Opie című darabban viszont érdekes feszültséget keltettek azzal, hogy Wooten és Franceschini szándékosan nem mentek Chambers után, a zene pedig pillanatokra mintha a szétesés féle billent volna, ami a dolog nyilvánvaló megkomponáltsága ellenére is nagyon jól működött.
 
A fúvósokon játszó Bob Franchescini megfordult jó pár pop előadó oldalán, emellett együtt játszott Chambers-szel Mike Stern zenekarában. A karrierje jelentős szeletét kitevő popzenei munkák nem hagytak mély nyomot a játékán, gyakorlatilag teljes mértékben hiányozták a frázisaiból a sessionzenészekre gyakran jellemző megoldások, ehelyett egy nagyon érett, egyetlen pillanatig sem tétova hangot hallottunk. A fanyarságából időnként mintha Sonny Rollins köszönt volna vissza, de ez inkább csak futó benyomás.
 
A trió felállás egyébként is rendhagyó dinamikáját rendre megborította Chambers kikezdhetetlen jelenléte, aki pillanatokra mintha eloldódott volna a zenétől, ezt a feszültséget viszont tudatosan használták fel a társai. A zenekar a nagy érdeklődésre való tekintettel két koncertet is adott november 7-én, a fél tizenegykor kezdődő második koncert minden bizonnyal rövidebb volt, mint az első, de hiányjelek így sem nagyon maradtak a végére. A program gerincét a tavaly megjelent Trypnotix című album dalai jelentették, a ráadásban a megjelenése pillanatában klasszikussá vált Funky D-vel. Wooten több mint félórásnak tűnő, a valóságban valószínűleg rövidebb szólóbetétjéből azért lehetett volna bőven húzni, de minden bizonnyal a többiek, elsősorban Chambers miatt nem rövidítette meg az egyébként is nagyjából harmincperces blokkját. Hallatszott, hogy nem rögtönzést hallunk, hanem lazán felépített kompozíciót, ami sajnos nem volt mentes a pusztán a hangszerparkot prezentáló rövid epizódoktól, összességében Wooten mégis képes volt a MIDI-eszközöket és a Looper-pedált is úgy használni, hogy az túlmutasson a szimpla technológiai erőfitogtatáson.
 
A koncert legnagyobb kérdése valójában az volt, hogy a zenekar, a náluk egyébként is ijesztő magasságban húzódó kötelezőhöz mit tud hozzátenni, de elég hamar kiderült, hogy Victor Wooten Trio simán csak túl van kötelezőn. Wooten technikailag végig kifogástalanul játszott, az egyébként meglehetősen jó akusztikájú MOMKultban a hangszerének néhány regisztere ugyan halvány volt, de a közönség nem a lemezminőség miatt jár koncertekre. Chambers és az új lemez dalainak nagyjából felét szerző Franceschini megszólalása kifogástalan volt, utóbbi játékában egészen rendhagyó módon jelentek meg a korábbi munkáiból áthagyományozott latin zenei hatások, amelyek, átszivárogva a markáns egyéni hangra különös hangsúlyt helyező modern áramlatokon, valami fura gellert kaptak. Franceschini szólói inkább csak a relatív hazai ismeretlensége folytán kapták az este legszórványosabb tapsait.
 
Victor Wooten a Trypnotix kapcsán jazzt és funkot emleget, ezek ugyan jelenthetnek bizonyos kapaszkodót, a zenét azonban nem képesek megfelelően leírni. A koncert tükrében legalábbis biztosan nem. Két, a zenét továbbgondolni próbáló elme és Dennis Chambers találkozásából könnyen születhetnek figyelemre méltó dolgok, ennél többet ettől a koncerttől nem volt érdemes várni, pláne annak fényében, hogy meg is kaptuk.
Helyszín:  MOM Kulturális Központ,  Időpont:  2018. november 7.