Takács Zsuzsa: A vak remény
2018.09.30.

Bele lehet szerelmesedni Takács Zsuzsa költészetébe. Van ebben a költészetben valami kristálytiszta és tökéletesen áttetsző, ez az alapbenyomásunk. FORGÁCH ANDRÁS ESSZÉJE.

Pengeéles hang, tűpontos leírások, és ugyanakkor – miközben a beszélő és környezete, a lakások, amelyekben lakik, a növényei („Egy forradás az ágyam mellett álló fikuszon.”, mondja, aztán így folytatja: „Ilyen hegeket őrzök én is? / Ahogy az inged beleakadt és egy levelet / letépett az első estén. Ferdén nőtt aztán / minden új levél.”), a szobák, az ablakok, a tükrök, igen, szoba, ablak, tükör, verseinek visszatérő, talán leggyakrabban használt szavai, egy, módszeresen kipakolt szekrény, afféle tárgyi curriculum vitae („Az atlétatrikók, a kombinék, a tapadós / blúzok, kinyúlt vagy összement pulóver, / szúrós gyapjúmellény, megannyi elhibázott / alkalmi vétel, a könnyen gyűrődő szoknya, / a megázott kirándulócipő, melyhez feltört / sarkamból mindig új adag vér tapadt, / papírzsebkendők egy kockás zsebben, / egy kádbaejtett Updike széthízott lapjai, / tintafolt, zsírfolt, szívfolt / az elhányt rongyokon. ’A Lorca-fordítások / poétikai megközelítése’ nyolcvanhét külön- / lenyomatban. Piszokszegéllyel, / mint gyászjelentés, egy fehér nyakkendő. / Rossz szerzők, másodpéldányok, ki nem váltott / receptek, ezüst betűkkel NAPLÓ felirat / egy üres vonalasfüzeten, gyerek-fürdőlepedők, / hetvenháromból egy heti ebédjegy / (minden nap mással ettem), / kiszáradt tollbetét ... Ülök a szekrény tárt / homloka előtt, amíg a szerelők a lakást / szétverik.”),  a könyvei, a munkahelye, az utazásra választott járművek, többnyire a villamos, sőt, 59-es villamos („Tegnap a zsúfolt villamos egyik megüresedő / helyére leültem, szemben velem vörhenyes / hajú férfi ült, utat engedett, / lábával lazán közrefogta összezárt térdemet.”, „Ezek a sötétzöld, zsinóros, fémgombos dzsekik / azontúl téged idéztek, a középeurópai őszök. / – A villamoson egy kövér nő viseli majd, / ezerkilencszáznyolcvanegy, Magyarország, / Föld.”), a lepusztult utcák, a helyszínek („...a hullámpalával fedett megálló tövében megakadt négynapos újságpapír” – a költő ezek szerint leolvasta a dátumot, négynapos az újság!), konkrét napokon, konkrét időpontokban („...nem mertem / eloltani a villanyt április huszon- / nyolcadikán este.”), a nagyon konkrét hajléktalanok („Ott ült a SPAR előtt a két rongykupac, / a hetvenéves koldus és hatvan körüli élettársa, / akivel nemrégen kerültek össze, s akit azonnal / be is mutatott nekem. Elképzeltem közös életüket. / Nyaralásukat a közeli parkban, az esős napokat, / hitvesi ágyukat: a bokoraljat, a rengeteg romlott / ételt, amit megettek, a telet a János kórház / tbc-osztályán, a beszögezett, egyetlen ablakot, / magányosságukat a nyolcágyas kórteremben... // Emlékszem az első tavaszi napra, amikor / gyógyultan az „otthonába bocsátották". / Nagyon vágytam már haza – sóhajtozott. / [Akkor már újra egyedül volt.] – Hogy érti? – / kérdeztem: – hát az utcára! – magyarázta, / akár egy boldog földönkívülinek. // Az Amerikában vásárolt zöld dzseki lett végül / a neheztelésem kiváltó oka. Régi darab, / vízhatlan és meleg, évekig abban lapátoltam / a havat, tőle meg ellopták az övét. / Tél volt megint. Kékre fagyottan ült a szokásos / helyen. Hazamentem érte, egy VOGUE reklámtáskába / tettem, és elvittem neki. Fölállt és átölelt. Cserepes / szája az arcomat érte. Ellöktem magamtól, / megtántorodott, számról letöröltem a nyálát. // Elfogott az undor. Hebegett valamit. Szégyelltem / magamat. Halott idő volt, a közlekedés leállt. / ...Jelenetünknek nem volt résztvevő tanúja ... / De éreztem, / hogy valaki néz, akit én nem láthatok. Ott / éhezik és fázik minden utcasarkon, és megítél” – ez a részlet A vak remény című kötetnyitó ciklusból való, és szerintem a hajléktalanversek Kilimandzsárója, mint ahogy ez az első-utolsó kötet minden tekintetben lélegzetelállító futamokat tartalmaz, s hozzáteszem, hogy A zöld dzseki itteni verzióját a Literán megjelent változattal igencsak tanulságos összevetni: megcsodálni a minden részletre kiterjedő finom javításokat, a sorok új tördelése révén a vers ritmusának átalakulását, a tárca-anekdota megrendítő példázattá magasztosulását, a tárgyszerű, brutális leírásokat – két példa: Litera: „...a telet a János kórház / tbc-osztályán, magányosságukat a nyolcágyas / kórteremben”, A vak remény: „...a telet a János kórház / tbc-osztályán, a beszögezett, egyetlen ablakot, / magányosságukat a nyolcágyas kórteremben.”, Litera: „...Régi darab, hibátlan / és meleg, évekig abban lapátoltam a havat, / tőle meg ellopták a kabátját. Tél volt megint. / Kékre fagyottan, egyedül ült a szokásos helyen. / Hazamentem és elvittem neki”, A vak remény: „...Régi darab, / vízhatlan és meleg, évekig abban lapátoltam / a havat, tőle meg ellopták az övét. / Tél volt megint.  Kékre fagyottan, egyedül ült a szokásos / helyen. Hazamentem érte, egy VOGUE reklámtáskába tettem, és elvittem neki” – érzékelni a forma sűrűsödését és öntisztulását, mert Takács Zsuzsa költészetében, hogy azt ne mondjam, költői munkásságban az egyik vezérmotívum a gyakran spontán keletkezésük nyomát szándékosan magukon viselő versek kötetről kötetre történő folyamatos korrekciója, de ezt nem csupán a korábbi versek átírása, újragondolása, újraközlése vagy átszerkesztése révén érzékeljük, hanem azáltal, ahogyan az egymás mellé helyezett versek összecsengenek, mikoris a költő nem törődik azzal, hogy módszere pongyolaságnak is tűnhet az olvasó szemében, mivel a spontaneitás érzete részét képezi a formának, a félálomban rögzített álomversek nem ritkán automatikus írásként is értelmezhetők, és olvasóként ilyenkor nem csupán az egyes verset, hanem az éppen keletkezőt is érzékeljük, magába a keletkezésbe avatódunk bele, mikor egymás utáni szövegekben szó szerint azonos sorok, motívumok, vagy technikai megoldások, frissiben kipróbált sorvégtrükkök ismétlődnek, szólnak vagy sóhajtanak vissza, visszhangozzák és értelmezik egymást, miáltal a versidő is kinyílik, előre-hátra), a lépcsőházak, ahol fölmegy („...az egyformán lepusztult / lépcsőházak, mikor egymáshoz fölmegyünk, / a folyosóra kirakott díványok és üres / virágcserepek közt a lövések nyoma, / és vakolathiány...”), a hivatalok, a kórtermek, ahol haldokló beteget látogat („...táska a rozsdás éjjeliszekrényben. / A hajtások mentén már kissé megrepedezett. ...  ott hever egy utolsó kórházi / ágyon, benne a leletek. Arcomat / pikkelyes műanyag bőréhez szorítom.”), mindezen részletek a fájdalomhatárig pontos leírások révén tisztán előttünk állnak, nem szólva arról, hogy az úgynevezett lírai én szadista, de inkább mazohista, sőt, szemérmes exhibicionista módjára tár fel önmagáról rengeteg mindent („Az eltemetettnek vélt / megszégyenülések, mint megannyi varangy, / benépesítik a láthatárt, ahol / egy tűt sem lehet leejteni ilyenkor. / És ránktelepszik ismét a szánkon akaratlan / kicsúszó butaság elhangzását / követő süket csönd fullasztó harangja, / s barátaink arcán kirajzolódik újra / a bennünk való csalódás lángoló, vörös / foltja, és vaksi szemünk előtt / kigyúl az egykori inkvizíciós jelenet, / mikor anyánk a szomszéd gyerekek bátorításától / kísérve előhúzza a nyelvünk alá rejtett / félzacskónyi savanyúcukrot. És felhangzanak ... / a hajléktalan moszkva-téri átkai, / akinek kőpárkányra tett ingyenlevesébe, / a villamosra való várakozás közben, / télikabátostul, 1995-ben beleültünk. / Az évek elrohantak, de szekrényünkből / a csontváz szüntelen kidől.” Ugyanez a kitárulkozási kényszer ars poetikailag megfogalmazva: „A szenvedély járt eszemben, amit úgy hívnak: / vers, aminek három összetevője van: / a csend megteremtésére irányuló erőfeszítéseim, / önmagam könyörtelen láttatása és a biztos / tudás, hogy sorsomat beteljesítem, / csak bírjam még tovább, csak hordozzam / tovább keresztemet, amelyen nem a megdicsőült / korpusz függ, de megszégyenített testem” – kiemelés tőlem, F. A.) – mégis, minden konkrétsága ellenére ebben a költészetben akad nem kevés homály, köd, álomszerű titokzatosság, bizonytalan körvonal, főleg a korai versek szándékoltan elvontabb világában, de ugyanez a képi elvontságból, töredezettségből keletkező zene a versekben (és később a prózában) vissza-visszatérően egyre gazdagabban, egyfajta természetábrázolásként jelentkezik, fizikai érzetként materializálódik („A köd zörgése, sírása, mintha valaki / járna nyomomban. Mintha hegycsúcson / állnék, és állnának körülöttem alakok. / Valaki halott szólít, a köd lecsurog / arcán mint a könnyek, letörli a lombokkal, / mintha kendőjét vette volna ki zsebéből, / dörzsöli az ágakkal, mintha ujjai állnának / ki a földből.” „Mellette, fölötte és alatta semmit sem tükröző köd gomolygott”, és végül ez is esztétikává vagy nyelvfilozófiai gondolattá lényegül át: „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta” – nem szabad rajta megszólalni, mondja, mindeközben folyamatosan szól rajta, ennek feszültségében él, amelyhez még, ha nagyon akarom, a politikai cenzúra gondolata is asszociálódik, de alapvetően mégis a megélt és valamilyen személyes vagy művészi okból kimondhatatlan élmények, események formateremtő feszültségéről beszél, ami a versek virtuális tereit, izzását, auráját megteremti).
 

Ez a szándékolt homály, a határozott határozatlanság, a kimondott kimondatlanság, az utalásokból épülő költészet részben, de nem pusztán az anonim férfiak sorozata révén hatja át Takács Zsuzsa művészetét, az egymásra kopírozódó, de mindvégig anonim szerelmi történetek összefonódó, éberen és álmaiban párhuzamosan bonyolított sorozata révén (ebben a szerelmi költészetben nincs „Léda”, nincs „Csinszka”, nincs „Flóra”, netán „Sári”, vagyis a névvel ellátott múzsák vagy szerelmi partnerek férfiváltozata nem jelenik meg, csak a szubjektivitás van, a vágy homályos tárgya, az objektum ennek a szubjektivitásnak van alárendelve – igaz, jut eszembe, akad egy rejtett női múzsa, a hajdani osztálytársnő iránt érzett kamaszkori szerelem emléke, mely életrajzi epizód férfiként rejtjelezve bukkan fel később e költészetben [és prózában], mint azt maga Takács Zsuzsa mondja el egyik ars poetikus önéletrajzában –, hanem csupa-csupa névtelen alak, akiket a költő megszólít, felidéz, vagy véletlenül találkozik velük sok év után az utcán, előbukkannak a semmiből, belépnek a lakásba, és végső soron felcserélhetők, hacsak nincs az olvasó kezében a kulcs, egy egész kulcssorozat, mint egy kulcsregényben, de ide csatlakoznak még csapatostul azok a világvárosi férfiak, akik a hősnőt alkalomszerűen megnézik a villamoson, vagy egyéb nyilvános tereken, és erre a nézésre, erre a névtelen, pimasz, érzéki bámulásra a versíró mindig élesen reagál, a magányos ember ambivalenciájával), szóval ez a különös, érzéki elvonatkoztatottság, opálos fény, absztrakció-érzet nem csak az egymáshoz elsőre oly hasonlatosan viselkedő hímek, a szerelmi katasztrófák visszatérő alanyai és tárgyai miatt alakítja a formát, az illetők miatt, kik még évtizedek múltán is visszajárnak álmaiba és költészetébe („Huszonhét év után fölhívott újra. Mindegy volt / mit visel, mennyire durvultak el a vonásai, / ősz-e vagy kopasz.”) Egyébként éppen ennek a versnek a tárgya az a bizonyos férfivá átszublimált ex-osztálytársnő. De itt átadnám a szót Takács Zsuzsának: „A lány zongorázott, nyelveket tanult, szavalóversenyeket nyert, és nyíltan, az arányérzék biztos tudatában, fütyült az egész iskolai cirkuszra. Mellette éreztem először szabadnak magamat. ... Az összes többi szeretet megkötözött – a szüleim és a gyerekeim iránti egyaránt. Úgy viselkedtem ezzel a lánnyal, mintha egy buta, értem rajongó fiú lett volna, de lelkem mélyéig fölkavart a felém áradó, kíváncsi szeretet. 56 őszén ő is elmenekült innen, évekig álmodtam róla. Huszonhét év után hívott fel, mint kiderült már harmadszor járt Pesten, de nem mert megkeresni. Az Esély, omló partok című versem ezt a találkozást mondja el, de a versben egy férfi találkozik egy nővel: ’Mintha egy előérzet teljesedne be, / tartózkodó gonddal öltözött férfi várt a gyertyafényes / asztalnál, az ó-arany két teríték fölé hajolva / az üres étteremben. Végig ketten voltunk / kettőnket szolgáltak ki legalább öten. Intett, / hogy menjenek, fejedelmi, hamis mozdulattal. / Cigányzene szólt, a hangot nem tudta kiküldeni, / ettől félig éber, félig álomszerű volt minden, / az elvonuló pincér, fekete varjúcsapat, / kárörvendő hangok zsivaja a paraván mögött. / Szerettem volna sirályok vijjogását hallani / a parton, ez lett volna az utolsó esélye, / akkor még az a kamaszfiú lehetett volna, aki volt, / akinek a haja a homlokába hullott, akárcsak Adyé, / és elszökött otthonról tizenhétévesen / … / Mindenesetre mi ketten voltunk egyedül szabadok / akkor Budapesten. Nem érdekelt az ágyúszó, / a tankok, igaz, hogy még nem jelentek meg, / de közelgett a nap.’” Van egy meglepő, bár ebből a perspektívából nézve bizonyos fokig érthető fordulata Szerelmes ének című versében a költőnőnek, amelynek, úgy tűnik, a saját gyermeke a címzettje – „Rólad álmodom ahelyett, hogy boldog / verítékben fénylő férfiakról álmodnék...”, majd: „Reménytelen mint a leszbikus szerelmek / az anya-lány szerelem.” Továbbá ezt írja egy régi szerelemről – háztartási bevétel-kiadások kettős könyvelésére emlékeztető precizitással –, és itt szintén eléggé el nem dönthető az androgün szókincsű beszélő neme: „Egy hangversenyen, ahova veled mentem, / egy irreális szerelemből lábadozva még, / találkoztunk T-vel, föl sem ismertem / először, sokat próbált szépsége / romokban.  Villámsújtottan köszönt rám, / jó estét! mondtam hűvösen, // de aztán rákezdtek a vonósok. // Láttam előttünk ül, hátranéz, keres” – és itt jön a poén: „[tizenhét éve Rómában együtt éltünk // három hónapon át].” Ez a bizonyos tizenhét évvel azelőtti háromhónapos római együttélés az első, 1970-ben megjelent Takács Zsuzsa-kötet, a Némajáték egyik fő toposza, ám a részletek, a viszony részletei akkor még homályba vesztek, azok a versek is egy viszony kudarcáról tudósítanak, töredékesen, a kor bevett utalásos nyelvezetén, habár erős muzikalitással, és éles, érzékeny részmegfigyelésekkel. Továbbá: „Mért teszed ezt titkos / férfi-hőseimmel, Istenem? Mért nem / hallgat el ő is, akit szerettem, / nem veszi észre, hogy rettegéssel tele / a szemem? Szájukban a szétrágott fogsor, / a táncoló idegek, a szem alatti ütések / látványa nem elég?”, és: „Nemzedékeim díszei, férfiak, ti, akik révbe / értek, és ti, akiknek teste elszenvedi / a tenger próbáját meg ítéletét, férfiak, / ti szépek – titkos testvéreim...”, A nyelv tilos, a szerelem titkos, innen hát a névtelenség: „Boldogtalanná tesz, ha hívsz, / nyugtalan vagyok mióta beszéltem veled, / titkos szerelmem.” és: „Felnőttkorom – férfikorom, / mondhatnám.”, magát, költőként, merész öniróniával, mintha tükörképei lennének, ugyaneme férfiak közé sorolja, lásd még: „Itt benn vagyok a férfikor nyarában.”), egyszóval ez az elvontság-érzet nem csupán e beteljesültükben kilátástalan szerelmi történetek miatt támad, melyek ismétlődő táncrendje egész költészetének ideghálózatát, mintázatát kiadja, Google-térképét rajzolja meg, hanem legfőképp azért, mert Takács Zsuzsa – mint egyértelműen kiderül A vak remény című, ha jól számoltam tizenhat verseskötetet magába foglaló könyvének záróciklusából, az Indiából, mely Kalkuttai Terézt választotta tárgyául – egy abszolút, a szó igaz értelmében vett misztikus költő. Nem véletlen, hogy Keresztes Szent János verseinek csodálatosan letisztult fordításait is neki köszönhetjük. És akkor egyértelműen kitetszik, hogy költészetének legmélyén, az intellektuálisan fölkészült szellem hűvös páncélja alatt forrongó tüzes lávában nem más, mint a hit, vagy legalábbis a hit vágya munkál – amint ez Pilinszky tanítványától, követőjétől vagy fölfedezettjétől el is várható. A hit: vagyis a hit lehetőségére, a föltétlen hit lehetőségére való kételyektől kikezdett rákérdezés, illetve a megkérdőjelezés révén történő állítás. A konok negáció révén való konok állítás. A katolikus neveltetésű költő verseinek formáját a vallásos gondolat, a vallási rituálék, a liturgiák, a szentségről való szünet nélküli töprengés alapvetően meghatározza (gyerekkorában szentté akart válni, írja valahol), legalább olyan erővel mint a szexualitás, ha a szexualitás, a vágy, a testi kapcsolatok emléke, az arra való sóvárgás nem ábrázoltatik is túl direkten, hanem inkább csak belülről – az árnyékképe látszik a versekben, mint egy platóni barlangban, sejtelmesen felbukkanó testrészletekkel és akciókkal (lásd a „férfiak öle” motívum, ami nyelvi tréfaként bukkan föl egy régi dialógus monológgá átstilizált részeként, ugyanígy a „vagyok olyan férfi, mint te” riposztja az egyik versben, de a szublimálás egyik technikája az utcán várakozó kifestett utcalány is, többször visszatérő hasonlatok anyagaként, és nem tudni, a költő akar-e, romantikus-elveszetten a kép személytelenül bonyolított erotikájával azonosulni, mint Catherine Deneuve Belle du jour-ban). Namármost: ezzel a vallási energiával, misztériummal párhuzamosan mégis feltűnően racionális, okos: plauzibilis magyarázatot talál sok mindenre az életében (habár, mint interjúkban és vallomásokban gyakorta felhozza, önmagát – ellentétben a Delphoiban látható felirat parancsával – egyáltalán nem akarja megismerni, mert akkor, ha ez bekövetkezne, teszi hozzá kissé kacéran, huncutul, úgy érzi, abba kéne hagynia a versírást), és a versei végén gyakorta megfejt, megold, lezár és összekapcsol. Rengeteg versének formáját meghatározza, ahogyan e versek valamely tömör, metaforikus, avagy allegorikus záróképben vagy zárógondolatban végződnek, ritmusképletük által axiomatikus suhintással a verset értelmezik („...és nem lesz testté számomra soha.”, „...és nem zárja le, nézi az utat.”, „De a világítás olyan, hogy megbocsát.”, „Lehet, hogy ijesztő, de szabadabb vagyok.”, „Én hallgatni fogok, ők beszélnek.”, „...és nem küldenek ezentúl sehova, soha.”, „...és olyan szépen, hogy sírtak mind a hárman.”, „Elfullad a hangom a saját szövegemtől.”, „Olyan akarok lenni, mint ez a diófa.”, „hogy árvaságom helye volt a föld.”, „Eszerint így kell élnem.”, „És nem lett, szégyenemre, otthonom ez a föld.”, „S a várost pernye füstje fojtogatta aznap.”, „Más helyre, más névre jött, de megtalált.”, „Fakó lován léptet a lidérc, mint Edwárd.”). Továbbá ez a törékeny és könnyen sebezhető ember, mint mondtam, makacs, konok, szívós – és elszánt. Kifejezetten harcias. Győzelemre hajt a vereségeken keresztül, ellenfelei vannak, akikről tud, és akikkel el is bánik – a verseiben mindenképpen („Fölveszi hát nedves cipőjét ellenségem, / és visszamegy örökös sétája terére: / a végítéletszerű zubogásba.”, és: „Hányszor álmodtam, hogy / összetalálkozom besúgómmal, / a sötétszemű lánnyal. A hatvanas / évek eleje van. Beszélgetünk / egy feldúcolt kapualjban az oszlopról / pergő akantusz levelek alatt. Legyen, / hogy nem jelent föl másnap!”) A túlélést paradox módon „eltékozolt esélynek” éli meg („Már nem halok meg fiatalon, / ez hát az egyik eltékozolt esélyem. / Döntéseimet nem menti tapasztalatlanság, / tapasztalt vagyok, érett a pusztulásra. / Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb, / és többé nem szégyellem magam. / Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei.”, s az öregedésből nagy pozitívum is fakad: „Örülök egyre fénytelenebb szememnek, / bőröm fáradtságának, hangom kopásának. / ... Lehet, hogy ijesztő, de szabadabb vagyok.”), de hogy a túlélésről mit gondol, azt az utolsó kötet A vak remény gyöngülése című versében adja elő, amelyben találkozni szeretne a Vak Reménnyel, és ezért felhívja mobiltelefonon („Szerettem volna vérig sérteni, // hogy annyi évtizeden át áltatott. / Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam, / mivel a túlélésben mindig van valami visszataszító. ... – Te rohadt állat! – / kiabálta a hangom, s a szememből közben / hulltak az önsajnálat könnyei.”) Elmondja, egy interjújában, hogy anyja halála után fiókban dobta az anyja haláláról szóló verskezdeményeket, ne is lássa őket, mert szenvedett a gondolattól, hogy még gyászában is önmegvalósít, hogy versírásra használja, magyarán instrumentalizálja az anyja halálát, és mikor hevesen belökte a fiókot, állandóan fölsértette az egyik ujját. („Egyszercsak megállsz mögöttem, / és számon kéred ezeket a verseket, / mint aki fogságból szabadult, / akinek halálhíre jött, / de hazaérkezett, és az utcasarkon / találja a nőt, akit szeretett. / Miért írtál rólam? kérdezed. Miért / mentegeted magadat? Hogy meg akartál / örökíteni? Mit tudsz te.”) Továbbá ez egy misztikus és szenvedéssel teli, a szenvedést mértani középpontjába állító költészet, vannak versek, amelyeket direkt fejfájósan ír, meséli, a fejfájását bizonyos költői kvalitások elérése érdekében használja, ugyanakkor itt van az a tengernyi sírás, ami valósággal elárasztja a verseket, elállíthatatlanul ömlenek a könnyek egyik versből a másikba – ám mindeközben, az idő előrehaladtával a költészet szemtelenül ironikussá  és még szemtelenebbül önironikussá válik, tele van groteszk és abszurd ötletekkel, frenetikus a humora, parodisztikus, frivol és szabad. (Valaki színházba hívja a költőt, küld egy színházjegyet neki, de ő nem akar elmenni: „...Visszaküldendő a jegyet azonnal félretettem, / de olyan biztos helyre, hogy csak / a színházi esemény estéjén esett ki / a spanyol-magyar szótár lapjai közül. / Így taxiba vágva magamat rohantam / az egyébként minősíthetetlen előadásra. / Hazafelé a téli, budai utcán a Hitchcock- / filmben szereplő borotvás gyilkosra / emlékeztető félénk, vonzó, égőszemű férfi / először kéz majd lábujjaimat kívánta volna / melengetni forró tenyerében.”) S miközben a testi szenvedés az egyik legfőbb tárgya, továbbá a halál, a halottak, a szerettei halála (erről, mármint a magyar költészet halálverseiről átfogó tanulmányt is írt), a visszajáró halottak – ugyanakkor költészetének első, és talán legfundamentálisabb fordulópontja a szülés, a szülés testi megtapasztalása, amelynek révén, már a második 1976-os, A búcsúzás részletei című kötetébe valósággal belezubog a költészetébe az a fajta testi tudás, anyagszerűség, amelyet a vallásos gondolat – elég, ha a Jászol melletti éjjelek ciklus címére utalok – keresztül-kasul áthat, vagyis a költő nagy élménye nem pusztán a szülés fájdalma, az újszülött lényének csodája, hanem szellem, anyag, lélek és test csodálatos, feldolgozhatatlan, misztikus együttállása ebben az egyetlen eseményben. Természetesen nem tér ki az elől sem – a könyörtelen önvizsgálat jegyében -, hogy ennek az eseménynek a kellemetlen aspektusait is szemügyre vegye („Mért akartalak? / Micsoda állatösztön / sütkérezni vemhesen, / figyelni a lassú készülődést, / várni a képzelt napsütésben, / befelé nézni, melegedni? // Egy neszezésre, egy lobbanásra / alaktalan, betelve, hangtalan / nőni, fonódni, akaszkodni / szűkülő térben? // S e láng-járta testet ide-odavinni, / etetni, altatni, ruhát adni rá, / lábát emelni, homlokát törölni, / tükörben nézni laza vonásait, / idegen bőrét hűvös vízbe mosni? // Hogy nedvei egy fürtöt simítsanak, / dajkáljon egy síkos, lágy gubancot, / hogy hallja szólni szeder-ajkát, / s a megvalósulásnak részese legyen, / földje, edénye, eszköze? // ... Fájdalom, köszöntlek.” – továbbá a Július, halálom, születésed című vers zárlata: „Hallom / a csontokat, / hallom az izmokat, / szakadnak, áznak, / jajonganak. // És ennyi vér. Az ágyról lecsorog. / Mint hentesüzlet: könyökig meztelen, / vérfoltos karok, minden / szeglet világít. Fázom és szomjazom. / Gumikötényben ölelnek engem át, / késük hegyével megitatnak, // és egybenő a kín; / megforgatja bennem kezeit, / arcát kitépi, vállát, / kicsúszik – // egyszál zsinórról levágják, leszakad, // és fölmutatják: emberteste van, / s a gyönyör végigborzong hátamon.”)
 

Három fontos fordulópontja van – az én olvasatomban, illetve az olvasói érdeklődésem felcsigázódását követve – ennek a költészetnek. Az első a fent említett szülés, a megszülető lény, aki az ő testéből szakadt ki, és aminek révén költőként hatalmas ajándékhoz jutott (nem csak emberként, kudarcai révén, mert az inspiráló kudarc a költő fő toposza). 
 
A második ilyen fordulópont a zene (tágabban véve a művészet, és a művészek személye, vagyis sorsa), illetve az a rendkívüli képessége, hogy ezt a dimenziót – az esztétikai és a személyes határmezsgyéjén szürkén vibráló zónát, a pokol tornácát – le tudja fordítani, kapásból mondom, zenedrámai helyzetekké, mint teszi azt a Tükörfolyosó című 83-as kötet pazar nyitóversében a Kalbeck a kertben címűben, továbbá ennek az itt megszületett verstípusnak az egyre magabiztosabb folytatásaiban. Azt is mondja egy helyütt, nagyon találóan, egy olyan verséről beszélve, amelyben még rejtjelesen és áttételesen absztrahálta ezt a zenei tudást formává: „A modern vers megértése néha a zenehallgatás figyelmét kívánja meg.” Majd így folytatja: „...bár érthető és értelmezhető szöveg, másról beszél, mint amiről szól: ’Kimenni a teremből, a tapsvihar / tetőfokán, amikor villám- / tréfájukat előadják a világszomorú / bohócok, a számtalan fortélynak nem / felülni, áttörni a lelkes sorfalon, / kabátot, kalapot, esernyőt a révült / ruhatárostól bagóért visszavenni, / akkor vágni át a városon, amikor kulisszáit / épp cserélik, de még a váltás nem érkezett / meg, az órák is állnak, és egyetlen kísérőnk / a fertőtlenítő szaga, mely belengi / a dögvész tarkította város utolsó utcáit.’ A villámtréfa és a bohócok itt (a szerzőn kívül aligha tudná bárki) ... két tragikus Schubert-zenére és az előadóművészekre vonatkozik, és annak átéléséből fakad, hogy a felhangzó zene – a Figyelő Szem vagy Hallgató Fül előtt – bohóctréfaszámba megy, csakúgy, mint egész életünk.” Ebből a fajta áttételes gondolkodásból kiindulva, de ezt meghaladva születnek az olyan típusú abszolút hiteles novella-ívű drámai anekdoták, mint amilyen például a Kalbeck-vers: mikroszituációk s egyben példabeszédek, és nagy intenzitással demonstrálják a költőnő szituáció és tájábrázolási készségét, azt a fajta nagyon konkrét, a realitásban alapozott és mégis abszurd látásmódot, amit később majdnem-regényekké szerkesztett prózaköteteiben járat a csúcsra. („A kertben járt a titkár. Brahms / házának ajtaja kitárva, a zeneszoba / ajtaja kinyitva. Különös / zenét hallott. Azt hitte, szél sir ... / Kalbeck vonítást hallott, furcsa / duettet: zenét és nyöszörgést, / zenét és fájdalmas panaszt, / sírásba csukló morgást. Kutyát / tartana a szobában, míg játszik? ... / A szobában nem volt kutyának nyoma. / A mester szakállán könnycseppek / ragyogtak ... / Nem sokára már tréfált vele Brahms.”). Ami a versek formáját illeti: „Kafka, Kavafisz, Camus és Borges”, így szól a lista egy későbbi versében az Egy távoli stúdióban címűben, „akikhez nagy bajomban én is fordulok”, ezek a szentjei, mondja: magyarán, a harmadik kötetben, tizenhárom évvel az első után megjelenik a példaképekre és ihletadó mesterekre referáló persziflázs műfaja (a fenti listához kell sorolnunk kapásból a festő Magritte, Schiele és Klimt nevét, zeneszerzők közül pedig sokakat, Schubertet mindenképpen, a teljes lista túl hosszúra), egyre több név bukkan föl a költészetben, kulturális hívószavakként, a verseknek címzettjei lesznek, az első-utolsó kötetben Krasznahorkai László, Visky András, György Péter bukkannak fel kurzívval a versek élén, körülrajzolva azt a kört, amelyhez tartozása úgy látszik, fontos jelezni valója a költőnek, de felbukkan többek közt Petri György neve is, akitől motívumokat is használ, sőt, egyik versében még a nevében is megszólal: egyszóval kemény cölöpökként, könnyed kézzel, roppant kulturális ismereteket forgatva, az opálos szubjektív érzet-, emlékezet-, és álomversek közé beépülnek ezek az ikon-versek (a könnyebbség kedvéért hívom így őket, nem precíz meghatározásként, talán mert többnyire egyetlen karakteres szituáció kézzelfogható körüljárásai), melyekhez aztán, váratlan műfaji fordulattal a holocausthoz kapcsolódó, többnyire első személyű hangokra komponált monológ-szerű életrajz-versek is csatlakoznak (ebben az esetben az egyszituációs karaktert a sors biztosítja, életrajzi események fűződnek fel a meghatározó és jóvátehetetlen sors-eseményre) – miközben a Takács Zsuzsa-regény, a sok irányba, sokféle vonzások és választások irányában egyfajta kristályhálózattá bővülő, egész költészete minden kis szögletébe és zugába lírai anyagot szállító tragikus szerelmi regény („Izolda szerelmi halála”) kibontakozik. („Húsz év után a lakásában újra – / a rozoga ablak, az egyetlen szobából / álló menedék helyett ragyogó üveg- / táblák, keletre és nyugatra nyíló / ablakok, fényes bútor, félkör alakú / íróasztal ... / Hatalmas karosszékben félig ül, / fekszik félig, a lába pokróccal / letakarva, gyér haj, félig zárt szemek. / Nem látlak hát, nem hallak ezentúl, / suttogom, s a szemem tele könnyel. / Nem értem, amit mondasz, válaszol, / s mentegetőzve a fülére mutat...”) 
 
Itt megjegyezném, hogy az ars poetica, a versírás mikéntjéről szóló versek, a nagy költői fordulatok mögötti hatalmas megtett útról tesznek tanúbizonyságot. Kezdve ezen: „Ahogyan gyöngyöt ír a kagyló, úgy írtam / az opálos, gyötrődő verseket.” Nem sokkal a kissé közhelyes kagylóhasonlat után ugyanez egy másik versben: „Verset ír a verset író gép / a száj, szemek és ujjak nélküli nyomorék. / ...szobája nézi magát a tükörben üresen. ... / A konok és hűvös verset író gép, / az elvonatkoztatás táncosa” – tisztán rálát saját korlátaira. Később, a vallásos ima gondolata is beleszűrődik: „Könyörgés földi mása: vers!” Majd a versírás, mint életforma: „A szenvedély járt eszemben, amit úgy hívnak: / vers, aminek három összetevője van: / a csend megteremtésére irányuló erőfeszítéseim, / önmagam könyörtelen láttatása és a biztos / tudás, hogy sorsomat beteljesítem...” És tovább, máshol: „Végiggondolta újra életét. / Letette kezéből a méregpoharat. / Megpróbált egy-egy szárnycsapást / [ment még], ... / Átolvasta a verssorokat, elvett / egy rímet [egy hazugságot]. / Megcímzett egy borítékot, ráírta / valamelyik szerkesztőség címét.” És: „Élni? Szolgám majd elvégzi helyettem. / Megveszi a fél liter tejet, krumplit / hámoz, déltájban sétálni megy a parkban... / ... Nem lesz / feszültség az arcán, minek él, ha verseit / nem írja meg? Íróasztalom fiókjából / a pénzemet kiveszi és taxit hív, moziba / megy helyettem, vagy tükrök előtt forog / kifestve... , / ő a jelenben él. Míg én a múltban, vagy / – ami ennél is gyászosabb – a jövőben.”
 
A harmadik jelentős fordulópont, mely aztán a A vak reményben, ebben a csipkeszerű könnyedségében is megatonnányi nyitófejezetben éri el abszolút csúcspontját: a hazafias versek csapata (hadd nevezzem őket így), a hazáról, Magyarországról szóló versek megjelenése, amit, ha akarunk, nevezhetünk politikai költészetnek is, ha a terminus nem volna annyira lejáratott, és nem torzítaná el otrombán azt a finom, és mindig végtelenül személyes zenét, ami jóval mélyebbről szól, és jóval mélyebbre hatol, mint hogy pusztán politikainak lehetne nevezni. Az első ilyen vers, ha nem tévedek, az nyolcvanas évek közepi Eltékozolt esélyem című kötetből a Vonatút („Vonatút, át az Alföldön, / hogy összefonódva ülhetek itt veled, / azért van talán, hogy még érzékenyebb legyek tőle. ... / Hogy most és itt magyar, olyan érinthetőnek / látom a puszta elvonatkoztatást, mint egy / sárga, sebhelyes falat, és olyan távolodónak, / mint egy állomást a foltos, fölhúzott / ablakon át, és túlzás, / hogy könny szökik tőle a szemembe, / mintha egy országnak nem sikerült volna valami.”): a vers virtuóz összekapcsolása a szerelmi történetnek, szerelmi kudarcnak az országról való látomással. És innentől fogva nincs megállás, menetrendszerűen érkeznek a hazafias versek, mint a Sötét és fény kora című, a rendszerváltás pillanatában megjelent kötet Országom ciklusában: „ Egy reklámcsövekből összetákolt / térképet figyeltem álmaimban, / egy fényújság kiolvadt betűit / Magyarország.”, később, a 1992-es Viszonyok könnyében: „...szemrehányásokkal illetem magamat, / hogy miért is gyötör az országom sorsa, / miért is akarlak szeretni, és / a vakító, tiszta, szabadító hóból / miért igyekszem a szűk és romló / épület felé, mely ezek szerint: az életem?”, és ugyanebben a kötetben, az utolsó versben: „Végnélküli, reménnyel kábító / híreket hallgatok a rádióban. / Csak az elvont dolgok gyötörnek igazán. / Játszanak velem, mint macska az egérrel. / Ki kell kapcsolnom ilyenkor a készüléket, / hogy szorongásomban ne kezdjek el sírni, / ha azt hallom például: Magyarország –”. Magyarázza a Vak Reménynek, hogyan néz ki az ország: „Ültem a Vak Reménnyel a körúton, egy / nemrég nyílt kávézó járdára kitett, billegő / asztalánál. Ültünk és beszélgettünk. / Kérdezte: milyenek az utcák a kora tavaszban? / Mondtam: koszosak, az őszi levelek / sepretlenül rohadnak meg a házak tövében. ... És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még. //  Hallgattam, aztán megeredt az eső, / kopogott a fejünk fölé feszített ponyván. / Esett és kitartóan sütött közben a nap. / A tépett farmerekről beszéljek neki, / hát nincs elég baja? Az ormótlan, mocskos, / műanyag sportcipőkről?” – éles, kíméletlen polaroid-felvételek az ország fővárosáról. Az már a költészet csodája, ahogyan a Vak Remény, ami egyszerre a totális reménytelenség, az angyali ártatlanság, a cinikus züllöttség és az „el nem fordult tekintet” (Petri György) csodálatos allegóriája, létező személlyé desztillálódik, a tiszta szellem és egy fizikai létező páratlan szimbiózisává. „Az esztelen reménytől süt a nap”, írja a 83-as Tükörfolyosó című kötetében, s mint láthatjuk, már a remény első felbukkanása is fosztóképzős, a három évtizeddel későbbi Vak Remény emennek kishúga. A nagy verset az ember felismeri, címe hívószóvá válik, maga a vers olyan, mint egy messziről is jól látható épület a tájban, aminek már-már szakrális kisugárzása van. Ez történt a Jelenkorban megjelent, Ha van lelkünk ugyan cíművel is, mely A vak remény utolsóelőtti darabja. 
 
Igen, egy közösségről és egy közösséghez beszél a költő, és meggyőződése és legjobb értelemben vett előítéletei is tisztán látszanak, ám sohasem szűnik meg az az esendő lény lenni, aki első megszólalása idején volt, nem mutatja magát tévedhetetlennek, mindig úgy van jelen ezekben a szövegekben, úgy szólal meg ezen a mindenki máséval összetéveszthetetlen hangon, mint az az egyszeri személy, aki végignézte és végigélte az ezerkilencszázharmincnyolctól kétezertizennyolcig tartó fogalmam sincs mit. Mert annyi minden történt akkor és azóta. 
 
Ezért egy briliáns kis mise en abyme-mal fejezem be ezt a rövid tanulmányt erről a potom hatszáz oldalas kötetről, a vers a csillagokról szól, az égi csillagokról és az éjszakában jegyzetelő, égőszemű filológus – saját költészetének filológusa – csillagairól:

 
FILOLÓGUS TÉLI ÉJSZAKÁJA
 
Nyílnak az éjszaka virágai*
Utcalámpák foszló kendője lobog
Nem akar emlékezni semmire
Távol hosszúfogú farkasaitól**
A hazatérés parancsán*** nevet
Hallja a sűrű égen**** kongó lépteket
Aztán a csönd már szinte végleges*****
Elvesztik nyomát az üldözők******
Az erdőből előjött és látja, hogy szabad
*******
********

* a csillagok
** visszajáró alakok
*** a szomszédban fölsír egy újszülött
**** odamegy az újszülötthöz valaki
***** mély álomba zuhan
****** föld és ég helyet cserél
******* az ég tele csillagokkal
******** lásd ********

Szerző:  Takács Zsuzsa,  Cím:  A vak remény,  Kiadó:  Magverő,  Kiadás éve:  2018,  Terjedelem:  608 oldal,  Ár:  4999 Ft
Címkék: Takács Zsuzsa