Sharp Objects - Éles tárgyak
2018.09.11.

Megkínzott halott tinilányok, alkoholproblémával küzdő oknyomozó újságírónő, nyomasztó középnyugati kisvárosi környezet. Az Éles tárgyakban minden együtt van ahhoz, ami egy érdekfeszítő domestic noirhoz kell. A sorozat azonban izgalmasabb kérdéseket feszeget annál, mint hogy ki a gyilkos. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

A Holtodiglan könyv- és filmsikere nem csupán az írónőre, Gillian Flynnre, de magára a domestic noir zsánerre is ráirányította a figyelmet – a Lány a vonaton, a Sötét helyek, az Egy kis szívesség, a Hatalmas kis hazugságok adaptációja már megszületett; a Nő az ablakban és a Sötét erdő közepén filmváltozatára egy kis ideig még várnunk kell. Előbbiben egyébként ugyanaz az Amy Adams játssza majd a főszerepet, aki az Éles tárgyak újságíróját is alakítja – és hogy a kép teljes legyen: az HBO-sorozatot íróként a Holtodiglan ünnepelt szerzője, Gillian Flynn jegyzi, rendezője pedig az a Jean-Marc Vallée, aki a Hatalmas kis hazugságokat is rendezte.
 
Bár a domestic noir mint zsáner a nevét hivatalosan csak 2013 körül kapta – ekkor fejtette ki egyik jeles művelője, Julia Crouch a blogján, hogy mik is a jellegzetességei –, sokak szerint már A Manderley-ház asszonya vagy a Gázláng (1944) is simán belefért volna a kategóriába. Crouch meghatározása szerint ahhoz, hogy valamit ebbe a műfajba soroljunk, elengedhetetlen a női szemszög, és a történetnek főként otthoni, esetleg munkakörnyezetben kell játszódnia, megmutatva, hogy az idillinek tetsző családi élet, a házasság, az igaz barátságok és szerelmek milyen komoly, gyakran halálos veszélyeket rejthetnek. 
 
Amy Adams és Eliza Scanlen
Amy Adams és Eliza Scanlen
Az HBO nyolcrészes szériájában minden adott ahhoz, hogy egy újabb zsánerdarabról beszélhessünk: a főszereplő, Camille Preaker (Amy Adams) eleget téve főszerkesztője kérésének visszatér a szülővárosába, hogy utánajárjon egy újabb tinédzserlány eltűnésének. A kitalált Missouri állambeli kisvárosban, Wind Gapben elég egyértelmű ki a legbefolyásosabb polgár: Camille anyja, Adora (Patricia Clarkson). A nő nem csak hogy alapító ősökkel büszkélkedhet és a legszebb antebellum stílusban megépült házban lakik a férjével és tinédzser lányával, Camille féltestvérével, Ammával (Eliza Scanlen), de a közösség minden búját és baját is a szívén viseli. Az hogy a fekete bárány Camille, akit évek óta nem látott, a „nagyvárosból”, Saint Louisból visszatér, és a kérdezősködéseivel, a jelenlétével és az alkoholizmusával borzolja a kedélyeket, Adorát igencsak megviseli. Amikor aztán rábukkanak az eltűnt tinilány holttestére, akinek egy fogóval az összes fogát eltávolították, egyre biztosabbnak tűnik, hogy sorozatgyilkos áll a háttérben.

Dióhéjban ennyi a sorozat szüzséje – tökéletes és szabvány kiindulópont egy krimihez. Az Éles tárgyaknak azonban már az első részeiből is jól látszik, hogy kevésbé lesz fontos a whodunit kérdése, az alkotókat sokkal inkább foglalkoztatják a tágabb összefüggések. A gyilkosságoktól indulunk ugyan, de lassan és biztosan csúszunk bele valamiféle társadalomkritikába, pontosabban a női nemi szerepek kritikus ábrázolásába, annak feltárásába, hogy a megfelelni vágyás miként mérgezi meg a lelkeket, és tereli a nőket generációk óta kényszerpályákra.
 
Camille nem csupán visszautazik a szülővárosába, de a saját múltjába és lelkébe is utazást tesz, amelynek állandó háborgását csak igen tetemes alkoholmennyiséggel képes lecsillapítani. A sorozat visszatérő formai megoldása, hogy a főszereplő szemében a jelen eseményei gyakran megidézik a múltat – egy tárgyról, egy helyről, egy dallamról bevillan egy-egy kép erejéig egy személy, egy másik hely, egy meghatározó élmény a gyerek- és tinédzserkorból. Miközben a jelenben zajlanak az események, ezekből a villanásokból kell összeraknunk a család történetét, amelynek életében a legnagyobb trauma, Camille testvérének, a sokat betegeskedő Mariannak (Lulu Wilson) az elvesztése volt. 
 
Patricia Clarkson
Patricia Clarkson
Adott tehát három nővér, Camille, Marian és a féltestvérük, Amma. Irántuk a matriarcha, az otthon is csak magas sarkú cipőben és teljes sminkben mutatkozó, az ötvenes évek nőideálját idéző Adora nem egyformán érez. A halott Mariant valamikor istenítette – az ő helyét foglalta el idővel Amma, akinek koszorút fon a hajába, együtt rendezgeti vele a babaszobát és állandóan simogatja, becézgeti. És ott van, ugye a lázadó, önfejű, saját démonaival küszködő Camille, aki folyton kínos helyzetbe hozza – Adora láthatóan nem is szíveli az újságírót. 
 
És hogy mindez hogyan válik a hagyományos női nemi szerepek kritikájává? Ahogy fokozatosan megismerjük Wind Gap mindennapjait, egyre nyilvánvalóbbá válik, miért fogta annak idején menekülőre a főszereplő. Miközben mindenki mosolyog és kulturáltan társalog a sütemények felett, a városka lakossága legalább annyi alkoholt gurít le a torkán, mint Camille – beleértve Adorát és a kishúgát, Ammát is. A tinilány, aki négy fal között az engedelmes álomgyerek, a barátnői körében igazi görkorcsolyás Lolitává változik át, aki nagyon szeretne Camille-nak imponálni. Camille találkozása a hajdani osztálytársaival azt is nyilvánvalóvá teszi, ebben a közösségben a nők egyetlen célja és témája a házasság, a férjük és a gyerekek. Eközben igen beszédes, hogy Wind Gap alapító anyját, aki természetesen Camille egyik felmenője, a polgárháború alatt a férje melletti kiállása miatt egy sor unionista katona olyan brutálisan megerőszakolta, hogy a tinédzserkorú nő a magzatát is elveszítette. Erről az eseményről – vagyis arról, hogy Camille felmenőjét megerőszakolták és ebbe a gyereke is belehalt – a város azóta is minden évben megemlékezik egy nagyszabású dínomdánom keretében, ahol az eseményeket dramatizált formában is előadják. 
 
Hogy erre az évszázadok óta fennálló, generációról generációra átörökített toxikus környezetre milyen válaszokat adnak a nők, ez tulajdonképpen az Éles tárgyak központi kérdése. A valódi harc azonban nem a férfiak ellen folyik (akik egyébként meglehetősen erőtlen, a nőknek alárendelt figurák a szériában, a jóképű nyomozótól kezdve a helyi rendőrfőkapitányon át Camille mostohaapjáig), a nők állnak harcban egymással, a múlttal, az emancipációval és önmagukkal. Nem könnyű eldönteni, hogy a megfelelés a hagyományos női nemi szerepeknek mennyire belülről fakadó igény és mennyire csak megszokás következménye, a hit abban, hogy ha ennek eleget tesznek, elnyerhetik a szeretetet és kivívhatják a köztiszteletet. Egy biztos, azok a szereplők, akik ezt az utat választják (vagy csak eljátsszák, mint Amma, hogy ezt választották), ugyanúgy megszenvedik a helyzetüket, mint az a szereplő, nevesen Camille, aki fellázad ellene. 
 
Valamiféle pszichológiai kórkép mindannyiuknál kialakul – leglátványosabban az önmaga ellen forduló Camille-nál alkoholizmusként és önsebzésként. Utóbbi nem csak azért fontos motívum, mert a széria minden egyes része a Camille testére karcolt szavak után kapta a címét. A nő a mellkasától a lábáig fájdalmas szavak lenyomata, amit először az első rész utolsó jelenetében pillanthatunk meg, hogy rögtön nyilvánvalóvá váljon, a szavak keletkezéstörténete legalább olyan lényeges ebben a kirakósban, mint a meggyilkolt tinilányok rejtélye. Camille teste a fájdalom térképe, azok a szavak sorakoznak a testén, amelyek a legtöbb szenvedést okozták számára élete során. Az önsebzés ugyanakkor a lázadás egy formája is – azzal, hogy Camille telekarcolta a testét, lényegében el is intézte, hogy soha ne kelljen azzá az ideális nővé válnia, akinek az anyja vagy Wind Gap látni szerette volna.
 
Adora, Amma és Camille története már az első perctől kezdve összefonódik a meggyilkolt lányokéval (Adora segít az apáknak a gyászban, miközben újraéli Marian elvesztését; Ammát féltik attól, hogy potenciális áldozat lehet, ráadásul az osztálytársairól beszélünk; Camille pedig eleve az áldozatok miatt tért vissza a szülővárosába). Az azonban, hogy valójában hány áldozat van a sorozatban, és hogy az elkövetők maguk is áldozatok-e, szintén olyan kérdés, ami az Éles tárgyakat messze a tucatkrimik fölé emeli. Ez az a csattanó, amit, hogy ne sérüljön a széria élvezeti értéke, nem is árulunk el. A stáblistát mindenesetre ne blicceljük el, ha minden kétséget kizáróan tudni szeretnénk, hogy konkrét értelemben ki volt az elkövető.