Melody Gardot koncertje / Müpa
2018.07.10.

A YouTube-korszakban, amikor az interneten már nemcsak klipeket, hanem teljes koncertfelvételeket is nézhetünk, élőben vajon mennyire vonzó és érdekes egy lírai dalokat előadó, halk szavú, folyton feketében járó, tekintetét sötét napszemüveg mögé rejtő énekesnő? OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.

Most, hogy a VeszprémFest egyre populárisabb irányt vett, és a fesztiválszezonban a külföldi előadókra is kíváncsi dzsesszrajongók számára szinte csak a Paloznaki Jazzpiknik maradt, kifejezetten kellemes koranyári meglepetés a Müpa Jazzlegendák sorozatának utolsó női fellépője, Melody Gardot. A Magyarországra rendszeresen visszatérő énekesnőkkel (Dianne Reeves, Dee Dee Bridgewater, Stacey Kent) ellentétben ő még sosem járt itt, eddig megjelent négy nagylemezével legendának is kevéssé tekinthető, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem mégis tisztességesen megtelt. Gardot 33 éves kora ellenére sok mindenen keresztülment már: életrajzából kiderül, hogy 18 évesen balesetet szenvedett, ami hosszabb időre megnehezítette korán induló zenei karrierjének alakulását. Súlyos sérüléseiből a zeneterápia és a dalszerzés segítségével tudott felépülni, ám zaj- és fényérzékenysége megmaradt, ez ad magyarázatot a sötét napszemüvegre és a halk, bensőséges hangvételű koncertekre is. A gyógyulási időszak dalai Some Lessons: The Bedroom Sessions címen jelentek meg 2005-ben. Bár amerikai születésű, európai felmenőkkel rendelkezik, mostanában Párizsban él, ami tagadhatatlanul nyomot hagyott a zenei világán, az attitűdjén és a dalszövegein. Legújabb, Decca Records-nál kiadott Live in Europe (2018) című dupla lemezének repertoárját koncertkörútja dalaiból válogatta.
 
Melody Gardot
Melody Gardot
A Müpa-beli fellépésre az énekesnő dzsessztriójával és egy vonósnégyessel érkezett, elmondása szerint a műfajok és a hangzásvilágok ötvözésével éppen új zenei utakat keres. A koncerten (és a muzsikáján általában is) érződik a sokféle hatás: az amerikai dzsessz, de főleg a francia zene (vonósok) és a latinos hangzásvilág (gitár) is. Az első két szám alatt a közönségtől távol, a zongora mögött ül, a közönséghez nem szól (nem kicsit ironikus a koncert egyik első számaként a Goodbye című dalt elénekelni), ekkor még úgy tűnik, a nézőkkel való szemkontaktusért és a felszabadult hangulatért a gitárosa, de főleg a csellistája a felelős; utóbbi egyébként nemcsak remek zenész, de virtuóz showman is. (Itt, és a cikk későbbi pontjain is szívesen nevezném meg a nagyszerű zenekar tagjait, de kilétükről sem a Müpa honlapja, sem a koncert promóciós anyaga nem ad felvilágosítást.) Amikor aztán az énekesnő az If the Stars Were Mine című dalnál előbújik a hangszer mögül, kiderül, hogy a jelenlét, a személyes vonzerő és a humor át tud törni a lírai, befelé forduló hangzásokon és a sötét napszemüvegen.
 
Gardot előadásmódja és az egész koncert látványvilágának, hangulatának megkomponálása rendkívül precíz, letisztult, intelligens és meditatív. A dzsessz fekete gyökereitől és az amerikai sztenderdektől mind jobban elszakadó dzsesszénekesnőket gyakran éri az a kritika, hogy túlságosan introvertáltak, klubzenét játszanak, és kevésbé használnak performatív elemeket a koncerteken. A Gardot által kedvelt lassúbb bossa nova ritmusok nyilván nem alkalmasak harsány bulihangulat előidézésére, de a belső ritmusból kialakul az a sajátos előadásmód, ami végül mégsem válik monotonná vagy unalmassá, sőt, fenntart valamiféle kellemes izgalmat, olykor drámai erőt is mutat. Ahogy telik a másfél óra, kiderül, hogy Gardot nem egy új Diana Krall vagy Norah Jones, ki tud mozdulni a hangszer mögül, és bár nem személyes vagy túlzottan közvetlen, de kommunikatív és olykor vicces is. Ettől még a zenei dinamika mintha mindig a piano és annak közeli tartományaiban mozogna, ez a jellegzetes „suttogó” alt jellemző még a tempósabb dalokra vagy a pörgősebb (és nagyon egyedi) improvizációkra is.
 
Ezen az estén a lírai számok dominálnak, de itt-ott helyet kap a közönség kötetlenül humoros szórakoztatása is. A Baby I’m a Fool című sláger után aztán következik egy hosszabb balladisztikus rész több lassúbb, személyesebb dallal (If Ever I Recall Your Face, Morning Sun). Itt a koncert inkább mégis befelé fordulóvá válik, a hallgatónak néha az az érzése támad, hogy jelenlétével megzavarja az énekes és a zenészek intim, spirituális együttlétét. A néma zenészek halk, finom játékát Gardot instruálja és vezényli, mintha egy láthatatlan zsinór segítségével egymaga mozgatná az egész kompozíciót. Feltűnő tehát, hogy hiába a karizmatikus szóló előadás, a zenekarral való együttlét fontos része a közös élményadásnak.
 
A koncert utolsó, dinamikusabb szakaszában a párizsi dzsessz világát idézzük meg a Les Étoiles metróaluljárós utcazenélésre emlékeztető hangszerelése révén. Bár Melody Gardot első látásra egyáltalán nem tűnik közvetlen és közönséggel barátkozó előadónak, a koncert vége felé némileg feloldódik a bezárkózó elegancia, egyre többet beszélget és szórakoztat, majd egy rövidebb éneklésre a közönség bevonását is több-kevesebb sikerrel megoldja, habár ez kissé funkciótlan marad. Az estét a Who Will Comfort Me zárja, a ráadás pedig egy lírai Jacques Brel-szerzemény, amivel visszafordulunk abba a belső, kényelmes, távolságtartó, de mégis érzelmes világba, aminek meghittsége mégsem tud átjönni egy videómegosztó felvételein keresztül. Úgyhogy ne féljünk az unalomtól, lassuljunk le bátran.
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2018. július 5.