Gardiner Bach-estje a Zeneakadémián
2018.05.25.

Sir John Eliot Gardiner és együttesei új Bach-kantáta-körútjuk során hozzánk is ellátogattak, és május 16-án négy kompozíció előadásával kedveskedtek nekünk a Zeneakadémián. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A 2000-es Bach-évhez kapcsolódó teljes kantáta-lemezsorozat felvételei azóta is gyakran szólalnak meg mindenfajta csatornán, hovatovább kánonná merevítve a nagy opuszt. Már csak ezért is jó, hogy John Eliot Gardiner Bach-kantátáit időről időre élőben is meghallgathatjuk: ilyenkor tudjuk megítélni, hogy a lemezfelvételek bizonyos fokú, elkerülhetetlen sterilitását levetkőző koncertprodukció mennyiben őrzi meg frissességét, hogy nem lopakodik-e be a rutin a ki tudja hányadik előadásba; egyszóval, hogy Gardiner Bachja úgy él, lélegzik, gyászol és ujjong-e, ahogyan azt tőle elvárjuk és reméljük.

Az utóbbi kérdésre a rövid válasz: hajaj, de még mennyire! Az alábbiakban ezt fejtem ki némileg részletesebben.

John Eliot Gardiner
John Eliot Gardiner
A koncertet követő pódiumbeszélgetés során Gardiner a moderátornak a műsorválasztás szempontjait firtató kérdésére kitérő választ adott: „kiválasztottuk a legszebb 13 kantátát, és ezeket variáljuk a turné során” – felelte ártatlan képpel. A 13 legszebb kantáta közül pedig minden bizonnyal a nálunk előadott 70-es, 12-es, 78-as és 140-es a legeslegszebb, hiszen a 22 hangversenyből álló körút első hét koncertjén – utoljára éppen Budapesten – ugyanez a négy mű csendült fel; később a program már szinte estéről estére változott, illetve változik majd.

A 75. születésnapját néhány héttel ezelőtt betöltő, jó fél évszázada a pályán levő Gardiner repertoárja talán még az Harnoncourt-énál is szélesebb, Monteverditől Lehárig ível. De talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a 2000-es Bach-projekt – az összes egyházi kantáta előadása egy éven belül, mindig az egyházi év megfelelő vasárnapján, majd a teljes anyag lemezre rögzítése – óta egy új Sir John Eliot Gardinert ismerhettünk meg. Az a karmester, akit Monteverdi, Schütz, Haydn, Beethoven vagy Verdi remekműveinek több mint emlékezetes tolmácsolójaként ismertünk meg, mióta bejárta a szinte emberfeletti kihívást jelentő, ám nyilván gyönyörűséges útját a kantáták fenséges rengetegében, azóta nem is tud már onnan teljesen elszakadni: ez a repertoár most már mindig művészi tevékenységének alfája és omegája marad. De, úgy érzem, a zenének mindig a legmélyebb értelmét kereső Gardiner számára amolyan vízszűrő kavicsrétegként is szolgált ez a 200 mű: rajtuk áthatolva művészete is leszűrtebb, kristálytisztább lett, mint valaha.

Így gondolom ezt már egy ideje, s mindezt a mostani koncert is megerősítette bennem. Az előadás bővelkedett a felemelően szép – vagy éppen derűs és felszabadult – pillanatokban, az alapvető élmény azonban Bach őserejének szinte közvetítetlen, mindenesetre közvetlen és csorbítatlan érzékeltetése volt. Szívesen írom le: ilyenre csak nagy mesterek képesek.

Gardinerék az előadó oldaláról mindent megtesznek azért, hogy Bach partitúrájának szinte felfoghatatlan sűrűségét, komplexitását és eseménygazdagságát valóságos hangzó élménnyé transzformálják. A teljesség átadása persze elérhetetlen ideális cél; de Gardiner és az English Baroque Soloists mindent megtesznek azért, hogy – amint Kocsis Zoltán fogalmazott egykor – a kottában rejlő egyetlen ziccert se hagyják ki. A bachi zene – mint barokk zene – expresszív-retorikus természete esetükben egészen személyes módon mutatkozik meg: a zene érzelem- és hangulatváltásait, az eksztázis, az ellágyulás vagy a gyász pillanatait intenzív közvetlenséggel és mintegy a zenekar mint valamifajta individuum megnyilvánulásaképpen érzékeljük. Innen az élmény ereje és hallatlan frissessége. Innen a disszonanciák csontig hasító fájdalmassága a Weinen, Klagen nyitókórusában, vagy ugyanitt a zenekar döbbenetes hatású suttogó staccatói; a felháborodást sugárzó zenekar pszichológiailag is hajszálpontos felfortyanásai a 70. kantáta szopránáriájában, vagy a korálok fehér izzása. Gardiner tempói sokszor már magukban is eksztatikus hatásúak, vagy éppen végtelen nyugalmukkal emelik a hallgatót transzcendens magasságokba. Előadásuk maga az élet.

Debretzeni Kati
Debretzeni Kati
Nem fecsérelem a szót e helyütt a zenészek hallatlan precizitására, a hangzás, az affektusok és az effektusok kidolgozottságára: ez itt a kiindulás, a minimum. Két nagyszerű szólóteljesítményt: a koncertmester Debretzeni Katiét és a közönség által hangosan ünnepelt oboásét, Rachel Chaplinét azért meg kell említenem.

A Monteverdi Choir teljes joggal számít korunk meghatározó historikus oratórium-kórusának. Mi persze tudjuk, hogy Budapesten működik egy velük egyenrangú együttes is. A professzionalitás szintje a két kórusban azonos; a Purcell Kórus hangzásképe áttetszőbb, rajzosabb, vibratomentesebb, míg a kisebb és még inkább a jelentős énekszólisták által meghatározott Monteverdi Choir fűtöttebben, individuálisabban szólal meg. Varietas delectat: minket gazdagít mindkét kórus-egyéniség.

Ebben az előadásban az összes szólista a kórusból lépett elő és oda tért vissza szólójának eléneklése után. Az exponáltabb énekesek közül a basszista Matthew Brook különösen a 70. kantáta apokalipszist idéző, hatalmas áriájában bizonyult elementáris erejű előadónak. A szoprán szólókat Julia Doyle, az alt szólóit pedig Reginald Mobley (kontratenor) adta elő, egyaránt elragadó szuggesztivitással és áradó muzikalitással, bár bizonyos – apróbb – hangi-technikai hendikepekkel.

Két énekes szolgált maradéktalan, sőt feledhetetlen élménnyel. Egyikük a jól ismert basszbariton, Peter Harvey, aki mind hangi, mind zenei adottságait, mind pedig megjelenését tekintve fenséges, krisztusi jelenség, s aki különösen a 140-es Wachet auf kantátában Julia Doyle-lal előadott szerelmes duettekben énekelt megindító szépséggel, egyszersmind a legmagasabb szintű énektechnikai tökéllyel.

A koncert legcsodálatosabb pillanatát számomra mégis a 78-as kantáta „Wir eilen mit schwachen, doch emsigen schritten” kezdetű szoprán-alt duettje, a bachi csodák eme legszeretetreméltóbb képviselője jelentette. Maga Gardiner is felhívta a figyelmet a koncert után arra a mérhetetlen kontrasztra, amely a hatalmas, passiós hangú, moll nyitókórus és az azt közvetlenül követő, naiv életörömöt sugárzó, már-már frivol hangú duett között feszül. Julia Doyle és Sarah Denbee csodálatos, huncutul pajkos előadásában – közülük Denbee éneklése volt talán még élettelibb és lefegyverzőbb –, úgy éreztük, végre tökéletesen tisztába jöttünk azzal, miért is írta meg Bach ezt a tételt.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2018. május 16.