2. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, Szeged
2018.05.21.

Láttunk már élesebb versenyt is. Ennél szebben nem fogalmazhatjuk meg, hogy a 2. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál nagyjátékfilmes szekciójában mindössze három induló mérte össze művészi erejét PAPP SÁNDOR ZSIGMOND BESZÁMOLÓJA.

A három film közül kettőért nem is kellett messzire menni, hiszen a Budapest noir és az Aurora borealis – Északi fény egyenesen a magyar mozikból érkezett némi ráhagyással, XIV. Lajos halálát viszont csak Szegeden láthatta a közönség. Nem csoda, hogy nem került forgalmazásba: minden erénye ellenére igazi fesztiválfilm, nyitott és ráérős közönséget kér, mert igen messze esik a popcornzörgős fősodortól.

Az nem derül ki az alkotásból, hogy egy katalán rendező (a Magyarországon kevésbé ismert Albert Serra) számára vajon milyen kihívás lehetett a Napkirály utolsó napjainak megfilmesítése, miért nyúlt egy ilyen témához, de ez nem is igazán érdekes, lehet akár rögeszme vagy szívszerelem: ha a mű érvényes, az alkotó akár eszkimó is lehet. A kérdés leginkább azért merül fel a nézőben, mert a 115 percre nyújtott, szó szerinti agónia során számos máson is el lehet töprengeni. A XIV. Lajos halála nem az a mű, amely székéhez szögezné nézőjét, s pillanatig sem engedné ki a bűvköréből. Ellenkezőleg: akár a mosdóba is ki lehet surranni, vagy szétnézni a közelgő estében, mert mindenféle döccenő nélkül léphetünk vissza a történetbe. 

A leghosszabb ideig uralkodó (72 hosszú esztendő), legismertebb francia király (nemzeti szimbólum, a gloire megtestesítője) utolsó napjai már nem annyira a dicsőségről, sokkal inkább az emberi test törékenységéről, az esendőségről, no meg az akkori orvostudomány vakfoltjairól szóltak. Hiába dugja össze a fejét a király orvosa, Fagon, és sebésze, Mareschal, egy ártatlan séta során jelentkező lábfájdalommal, majd étvágytalansággal folytatódó bajra nem találnak magyarázatot, hiába jelenik meg egy terjedő fekete folt a királyi végtagon. Az üszkösödés megállíthatatlan, hiába vetik be előbb a Sorbonne tudós doktorait, majd végül egy marseille-i sarlatán titkos elixírjét is (bikaondóval és egyéb borzalmakkal kevert csodaszer, amelyet három kanál Alicante-borral kell bevenni), a halál egyre közelebb settenkedik. Az utolsó napokat aprólékos műgonddal feldolgozó alkotás egyik szála a gyógyítók tehetetlenségét (a sarlatán receptjénél már csak a mögé tett „elméleti megalapozás” szörnyűbb a mai komputertomográfiához és szívátültetéshez szokott néző fülének), a betegséggel szembeni örök lépéshátrányt mutatja be. A másik a (királyi) test tűnékeny voltáról és gyarlóságáról beszél, melyet egyként tapasztalt meg alattvaló és uralkodó: a haláltusa valóban eltüntet mindenféle különbséget.  

A Napkirályt alakító Jean-Pierre Léaud-nak nem sok mozgástere maradt, jobbára vízszintesen látjuk, felpolcolt derékkal, kiszolgáltatottan, csak az arc játszik: hol a méltósággal viselt szenvedés, hol a csontig hatoló fájdalom, hol a bölcs rezignáció veszi át a helyét. Az ő alakítása miatt érdemes leginkább végigülni a hihetetlenül statikus (természetéből fakadóan az) alkotást, és persze az operatőri munkáért (Jonathan Ricquebourg), amely az átszenvedett estéken, a gyertyafényesen baljós halotti szobában pásztázza a hol rémült, hol töprengő, hol magabiztos arcokat, gesztusokat, megmutatva azt is, amit az agónia tanúi kimondanak, és azt is, amit elhallgatnak.

Cseppet sem szerethető, emberpróbáló mű a halálban is az emberi mivoltot kereső Serra rendezése (az idősödő Casanováról is készített filmet, Halálom története címmel), ám távolról sem tucatmunka: az elmúlás súlyos tapasztalatához, nehéz lírájához próbál hozzáférni, és bizony ennek egyik eszköze a lassan csordogáló filmidő, a hosszú pillantások, a szinte moccanatlan képek. Bár a szűk mezőny kissé levon a győzelem érdekéből, de mégis a francia–spanyol–portugál koprodukció vihette haza a nagyjátékfilm kategória pálmáját.

Barkák
Barkák

Nagyobb tülekedés volt az első helyért a kísérleti filmek között, amely versenyben tíz alkotás indult. S bár arra számítottunk, hogy itt érnek majd a legváratlanabb és legintenzívebb hatások, végül azt a soványka tapasztalatot kellett elkönyvelnünk, hogy a fesztiválon látott kísérletezés sok esetben nem az új elbeszélőmódok és filmnyelvek megtalálását, a komfortzónából való tudatos és vállalt kilépést jelentette, hanem valamiféle megúszást. A hiányok elrejtését. Ha túl lapos a történeted, toldd meg valamilyen vizuális trükkel, ám ettől nem szaporodnak a jelentésrétegek, inkább a nézők idegei rojtosodnak, ahogy kétségbeesetten próbálják felfejteni a rejtett utalásokat, a mélyben oly makacsul rejtőző értelmet. 

A magyar Hangok a másik oldalról egy háromperces „experimentális filmetűd, ami eredetileg filmetűdnek készült” – és ennél többet valóban nem nagyon lehet elmondani róla. Az amerikai Barkák egy depressziós, folyton öngyilkossággal fenyegetőző anya és kamaszlánya furcsa kapcsolata, aki önkéntes bohócként próbálja felvidítani őt. A nem túl erős történet egy szürreális, közös dorbézolásban csúcsosodik ki, melynek során végül egymásra talál a két sérült lélek. A gyönyörű képekkel, finom erotikával és titokzatos utalásokkal operáló magyar Hypnosis is azért nem áll igazán össze, mert az átgondolt és kidolgozott vizualitáshoz nem társul hasonlóan kidolgozott tartalom. Találgatunk, mint egy nonfiguratív festmény előtt. A moldovai Chastity viszont még a lázas keresés élményével sem ajándékoz meg: a nem létező, fehér ruhás kislányt kutató, kergető katona „története” lapos szimbolika, a szemle leggyengébb alkotásai közé tartozott. A talányos egyszerűségre törekedett a német Monoscope is, amely egy kikötő egyetlen napját mutatta be szavak nélkül: gépek és emberek mozognak a maguk kötött koreográfiájában 17 percig, sürgölődés váltakozik a dermedt mozdulatlansággal, és megint gondolhatunk bármire. Az ipari forradalomtól a gépek túlhatalmáig, a kiüresedett, mechanikus társadalomtól a harmonikus szimbiózisig.

Az egér, aki egér akart lenni. A képek forrása: Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál
Az egér, aki egér akart lenni. A képek forrása: Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál

A Szeged városának díját elnyerő magyar Az egér, aki egér akart lenni is egyetlen ötlet eredménye: a számítógépes egér gondol egyet, és kimenekül a természetbe, hátha ott, önkéntes száműzetésében eleven egérré változhat. A modern és lecsupaszított Pinokkió-mese egyben a túlhaladott tárgyaink elégiája is, hiszen az egér feleslegessé vált a laptopok és okostelefonok korában. Ebben az alkotásban nem is annyira a kísérletező kedvet, sokkal inkább az ironikus közérthetőséget ünnepelhettük.

A kategória díját kiérdemlő magyar Távolság volt talán az egyetlen, amely ügyesen ötvözte a történetet morzsáit (a hazafelé tartó repülőút előhozza a nagymamához köthető gyermekkor elmosódó, mégis eleven emlékeit), és a klasszikus történetmondás meghaladásának igényét: egyszerre kísérletezett és mesélt. Érzékeny és lírai utazás a múltba, az emlékek illuzórikus, mégis biztonságot adó világába. Talán csak ott bicsaklott meg kissé a kilenc perc, hogy a rendező-operatőr Zurbó Dorottya maga lett a narrátor is, s ezt a feladatot bizony nem oldotta meg maradéktalanul: néha alig lehetett érteni, hogy mit is mond a költői képek alatt. De ha úgy vesszük, ez is lehet poézis.