Leonard Bernstein: A Quiet Place / BTF 2018
2018.04.20.

Bernstein A Quiet Place című operája annyira nyomasztó és antikatartikus, hogy az egyenes út a katarzishoz. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Eötvös Péter és Presser Gábor egyaránt ott ült a Fesztiválszínház nézőterén, Leonard Bernstein utolsó operájának előadásán: a kortárs klasszikus zene, illetve a pop/rock musical nagysága sohasem volt konkurense a másiknak, más műfaj, más terület. Így kellene viseltetnünk  Bernstein életművének két fejezetével kapcsolatban is. Az amerikai komponistától az A Quiet Place írásának idején is „a második West Side Storyt” várta a közönség, de őt történetesen egy ilyen opera – és az ehhez hasonló kései művek foglalkoztatták. Tony és Maria szerelmi drámája helyett egy borzalmasan tragikus és mély történet, amelynek a végére nem kerülhet – és nem is kerül – pont.
 
Foki Dániel és Katrin Targo
Foki Dániel és Katrin Targo
„Ha meg tudnék írni egyetlen igazán megindító, igazán amerikai operát, amelyet minden amerikai megért – és amely egyben komoly zenei munka –, boldog ember lennék” – írta Leonard Bernstein 1948-ban, és a West Side Story sikere ellenére ez a vágy egész életében kísértette. Így született a Müpában februárban, a Bernstein-maratonon színre került Trouble in Tahiti, illetve annak folytatása, az A Quiet Place is.
 
Igazi ekletikus művel van dolgunk, amelyben Mendelssohn Hegedűversenyéből, a Candide-ből, a West Side Storyból és a Trouble in Tahitiből éppúgy felfedezhetünk idézeteket. (Az abszurd jelenet a müzlireklámmal pedig állítólag a mester belső poénja a Bostoni Szimfonikusokkal, akikkel azzal szórakoztak, hogy bagatell szövegeket költöttek híres melódiákra.) Gyakran nevezik egyszerűen queer-operának, de ez éppolyan csonkító egyszerűsítés, mintha Bernsteint akarnánk beskatulyázni.
 
A Fesztiválszínházban a Müpa és a Neue Oper Wien koprodukciójában került színpadra az A Quiet Place, az UMZE Kamaraegyüttes másfél tucat hangszeresét és a Wiener Kammerchor énekeseit hallottuk (vezényelt: Walter Kobéra). Nem az eredeti háromfelvonásost, hanem a Kent Nagano nevéhez fűződő változatot adták elő egyszer 100 percben.
 
Foki Dániel, Katrin Targo, Steven Scheschareg és Nathan Haller (Fotók: © Posztós János / BTF)
Foki Dániel, Katrin Targo, Steven Scheschareg és Nathan Haller (Fotók: © Posztós János / BTF)
Az előadás dramaturgiai feszültsége Philipp M. Krenn rendező érdeme, aki kamaraszínházi eszközökre szorítkozva hozta létre a művet, és sikerrel érte el azt, hogy minél intimebbé vált a színpadi tér, annál hatásosabb volt az előadás. Hogy mennyire szükséges elem a minden rendjében és rangjában kakofón halotti tor első fél órája, arról nyithatnánk vitát. A nehezen kibontakozó alapszituáció valamelyest megágyaz a későbbi családi jelenetsornak, de tény, hogy zeneileg is ez a mű nehezebben befogadható része.
 
Az alapszituáció annál bonyolultabb, minél tovább szemléljük. Dinah, az anya halálhíréről értesülünk, aki valamiféle - öngyilkossági szándékú - autószerencsétlenség áldozata lett, és a gyász folyamatai nyomán felszínre kerülnek a család titkai. Az apa, Sam szoros, önző viszonya a lányával, Dede-vel, a fiú, Junior szeretetéhsége és elfojtott homoszexualitása, François, Dede párjának titkolt viszonya Juniorral. Mindez akkora traumatikus teher, hogy a közönségnél csak magukra a szereplőkre nehezedik nagyobb  – elviselhetetlen – súllyal.
 
Ahogy kibomlanak a cselekmény szálai, úgy halad ez a lélektani dráma egyszerre két irányba: a múltba és a jövőbe, a megoldás és a megoldhatatlanság, a fájdalom és a megnyugvás, a szeretet és a gyűlölet felé. Az egyes csomópontok, kulcsmozzanatok – például az anya hátrahagyott levele, amelynek felnyitását, tartalmának megismerését hosszú késleltetés előzi meg – egyszerre kínálnak megnyugvást, majd újabb kérdéseket vetnek fel. A feszültség egészen a zárómomentumig fokozódik: előkerül egy pisztoly, előbb a fiú szegezi azt az apára, majd az apa a fiúra. Egyetlen pillanatba sűrített metaforája ez a családon belüli viszonyoknak: a bántó másik elpusztítása egybefonódik saját maguk meggyilkolásával is, de lőni senki sem képes. Egész életük olyan, mint amikor a fegyverrel néznek farkasszemet, amit az a személy fog rájuk, akihez ragaszkodnak, de akit gyűlölnek is.
 
A szereplőrelációkat kiválóan kifejezték az énekesi minőségek. Steven Scheschareg (Sam) stabil basszbariton erős támasszal, muszkulus megjelenéssel. Juniort Foki Dániel énekelte, akinek sokkoló színészi játéka és hangi kifejezőereje sok-sok évi színpadi rutint sejtet – pedig egy 24 éves fiatalemberről van szó. Dede szerepében Katrin Targo érzelemgazdag hanggal, rokonszenvet ébresztő játékkal remekelt. Nathan Haller (François) karaktere az antipatikusság határán egyensúlyozik, végül meggyőzi a hallgatót.
Ahogy Bernstein operája is, bármilyen csúnya történet. Megragad, nem ereszt, és szavak nélkül válaszol. Zenével. Feszültséggel, amelyből, ha legnyugszik, talán megtudunk valamit.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Fesztivál Színház,  Időpont:  2018. április 10.