Jeles András: A rossz árnyék
2018.03.04.

Jeles András tizenöt év után újra nagyjátékfilmmel jelentkezett. A rossz árnyék rendkívül ellentmondásos alkotás, mely a művészi öntörvényűség helyett inkább az esztétikai akarnokság irányába mutat, miszerint a "kötelező" katasztrófa világállapotában egyedül a nagybetűs Művészet jelent(het) nagybetűs Megváltást. NEMES Z. MÁRIÓ ELEMZÉSE.

Földényi F. László Mozisirató című esszéjében deklarálja, hogy 2007. július 30-án, Bergman és Antonioni halálának napján, véget ért a Művészetként értett Mozi. Ez azt jelenti, hogy a metafizikus orientációjú modern művészfilmet és filmkultúrát végleg varázstalanította a midcult iránt elkötelezett filmipar és poszt-posztmodern szkepszis.

Földényi szerint léteznek még szubverzív művészek, de utóvédharcukból nem állhat már össze egységes frontvonal és/vagy tradíció, hiszen inkább a „hősi rezignáció melankóliáját képviselik” a szellemellenes civilizációval szemben: „Azok a filmek, amelyeket ma „művészfilmnek” szokás nevezni, olyan benyomást keltenek, mint amikor a fuldokló kétségbeesetten igyekszik felszínen maradni, hogy egy-két lélegzetvétellel tovább maradhasson életben.” 

Földényi apokaliptikus retorikája alapján a metafizikai modernitás tehát „bevégződött”, és az ettől a traumától szabadulni képtelen kortárs alkotók legfeljebb gyászmunkát végezhetnek, miközben esztétikai feketemágiával kísérteteket idéznek. Jeles András A rossz árnyék című filmje is ilyen „fantommozinak” tekinthető, melyet végignézve ugyanakkor nem a metafizikai gyász esztétikai megrázkódtatássá transzformálódását tapasztaltam, hanem azt a kísérteties és egyben kínos érzést, miszerint ennek a halottnak jobb lett volna a sírboltban maradnia. 

Csöppet sem egyszerű leírni, hogy „mit” látunk, amikor A rossz árnyék elkezdődik, hiszen Jeles filmpoétikája mindig is a médium „ellenében”, a filmkép kritikai szubverziójának szellemében bontakozott ki. Ennek az experimentális attitűdnek a példája, hogy a film eseményeit végig egy kör alakú képkivágaton keresztül szemlélhetjük, mely „mögött” és „körül” egy animált csillagkép mozog. A nézői tekintetnek ez a „kimozdítása” Jeles 2012-es Téli utazás-rendezését is megidézi, ahol hasonlóképpen egy a fényképezőgép objektívjára emlékeztető kivágás határozta meg a színpadi képeket. A rossz árnyék amúgy is tele van önidézetekkel, nem hiába nevezik többen is szintetizáló műnek az új filmet, ugyanakkor ez az autoreflexív mozzanat nem csak jelentés-sokszorozódást hoz létre, hanem valamiféle „hermetikus nárcizmust”, egy olyan esztétikai zsarnokságot, mely a Művészet és Világ „igazságát” csakis önmagának vindikálja.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ennek a szemléletmódnak a strukturális formájaként lehet értelmezni a kozmikus perspektívát is, mintha itt egy mindent látó isteni tekintet kötne össze mikrokozmoszt és makrokozmoszt. A metafizikai „fontoskodáson” az se segít, ha esetleg egyfajta areferenciális fekete lyuknak értelmezzük a körcikkelyt, melyben az emberi tartalmak és jelentések „összeomlanak”, hiszen a kozmikus igazság tételezése, illetve annak tragikus visszavonása ugyanannak az ideológiai keretnek a foglya marad. A csillagkép-panoráma és a körcikkely dinamikus kettőssége a film folyamán képes izgalmas vizuális effektusokat eredményezni, ahogy a humán létezésdimenzió „megnyílik”, elkeveredik és átszűrődik a csillagábrákon, de ez inkább retinális örömöt jelentett számomra, miközben a struktúra konceptuális jelentésszintje ezzel szemben fullasztó módon „bezárta” a képsorokat. 

Jeles a díszbemutatót követő szakmai beszélgetésen azt nyilatkozta, hogy a fenti experimentális struktúra a filmben jelentős szereppel bíró Holbein-festmény (A követek) anamorfikus koponyájához hasonló szereppel bír, vagyis egy olyan kódfejtésre invitál, melynek eredményeképpen beavatódhatunk a rejtező isteni jelenlét perspektívájába. A Holbein-festmény körüli művészettörténeti rejtélyek ezoterikus és asztrológiai diskurzusokba való átfordítása ugyanakkor nem tartogat számunkra a film szempontjából művészi enigmát, mert csupán annak a rendkívül lapos művészmetafizikai tételnek az allegorikus tukmálására elegendő, miszerint a katasztrófa által sújtott kaotikus világunk transzcendentális igazsága (vagy ennek az igazságnak a kínzó hiánya) a végnapjait élő magaskultúra és szent-átkozott hőse, a tragikus-heroikus zseni útmutatása által jelölhető ki. (Vagyis a kozmikus dimenzió és a humánszféra a modernista Művészet-mítosz világnézeti gőgjében ér össze.) Ennek a zsenifigurának a megtestesítője a film főhőse, Jan (Gerlóczy Zsigmond), aki autista performanszok közepette nyilatkoztatja ki kínzóan irodalmias sugallatait, mint egy Miskin herceg szent epilepsziájával megvert kis Valentinó. 

A képek forrása: Soldivision
A képek forrása: Soldivision

Gerlóczy nem hivatásos színész, de játékában semmi „természetes” sincs, hiszen ő itt egy testet öltött jel, akinek minden gesztusa valami rajta kívüli összefüggésre kell, hogy utaljon. Az ő „alakítása” felől értelmezhető számomra a film esztétikai stratégiája is, mintha a modorosságok túlhajtása árán valamiféle totális elidegenítés lenne itt megcélozva, amiben összeomlanak az (ön)paródia és metafizika kódjai. Ugyanakkor ez az összeomlás sajnos véresen komoly és kizárólagos érvényű. A töredékes jelenetek fékezett habzású abszurdjának semmi felszabadító ereje nincs, már csak azért sem, mert ez egy nagyon „fáradt” abszurd, hiszen a fantáziát folyamatosan fékezi a világnézeti szigor, miszerint itt és most össze „kell” omlanunk, erre köteleznek minket, nemcsak a világból visszavonult isten nyomai, hanem a szíriai háború – ebben a kontextusban bántóan hatásvadász és „eszközszerű” – képsorai is.  

Nézőként az a paradox tapasztalat üldözött végig, hogy a hétköznapi érzékelés, tudatformák és rendképzetek avantgardisztikus megkérdőjelezését A rossz árnyék esetében nem kíséri önmegkérdőjelezés és/vagy kreatív kétely, mintha a (neo)avantgárd tradíció ideológiaellenes ideológiájából itt egyedül az ideológia jönne vissza kísérteni, a megtalált és megfellebbezhetetlen igazság prófétálásának militáns formájában. Aminek fényében igazából mindegy is, mennyire „rossz” vagy „jó” a konkrét film, nem lényeges, hogy csupán újraciklálódnak a hetvenes-nyolcvanas évek toposzai, mert az esztétikát felzabálja az élőhalott metafizika, hiszen a kozmikus katasztrófa perspektívájából az „üzenet” ugyanaz, csak újra és újra meg kell ismételni. Innentől már csak az a kérdés, hogy milyen viszonyban állunk a kísértetekkel, tudunk-e tanulni tőlük vagy csupán röghöz kötni próbálnak minket egy soha-nem-múló trauma banális fantomterében, ahogy azt a Jeles-film teszi. A kísértetűzés mindig kísértetidézés is, vagyis nem hiszem, hogy meg lehetne úszni a modernitás bevégződésével való szembenézést, de a látottak alapján azt se hiszem, hogy A rossz árnyék kreatív módon tudna közreműködni ebben a gyászmunkában.    

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék: Jeles András