A fecsegő potyautas 24.
2018.02.15.

Ott állt előttem, a derekadig ért, szőke volt, azt fuvolázta a vékony hangján, hogy de hát író bácsi, én ilyen szépet, amit te írtál, még nem olvastam. Nem? Tényleg nem. Kicsordult a könnyem, egyetlen szavát se hittem. Valami mesedélután zajlott. Foglalkozás. Mintha a Berg Judit is ott lett volna. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Van ilyen is, előfordult egyszer-kétszer, hogy így, ezzel a korrupt kis nyíltsággal áll eléd, de azért általában más van, például trollkodás, beszólás, ellenkezés, vagy szép tombolás, és az is érdekes, hogy bizonyos szokások makacsul kitartanak. Például tépett lapra dedikálni. Írni föl a nevedet, mi lesz azzal, állnak sorban vagy harmincan, izzadt kis ujjak dugdossák az ember elé a cetlit, ő meg gyorsjáratban firkant, lefirkálja a drágalátos szignóját, az hova száll. El. Semmibe. 

Tetszik kérni mikrofont?
Nem, gondnok úr, be fogom ordítani a teret. 
Kicsikhez menni, és szinte bárhová, elit társasághoz, budai árnyalatba, vagy a szegénység végignyalta végvidékre, a Sátántangó földjére, mindegy. Majdnem ugyanaz vár. Hogy például belépsz az alsó tagozat házába, olyan, mint téesziroda a város határában. Itt üzemel a konyha. Közel a román határ. Öregemberek állnak sorban, mamusz, száz éves félkabát, ételhordó, ők már igénylik az ebédet, erős a főzelékszag, jó, kezdhetjük, behúzzák az ajtót, és milyen szép mesélés lesz. Nyikorognak az ablak alatt a biciklik. 
Úgy tizenegy éves korig még bármelyik csillag lehozható. Akármelyik csillagkép rendelhet. Nem disztingvál. Őszinte. Ami a csövön kifér. Ha unja, megmondja. Gyakran tegez. Feláll, húzkodja a ruháját, úgy beszél bele. Egyszer fölállt egy kislány, elment az apukám, mondta a mese után. Rászóltak a többiek, jó, és?, a Zsoltinak nem ment el? 
 

Egyszer egy Miskolc melletti falut fojtogatott a hőség. Ott volt a mesedélután. A mesék nagy királyok, elmennek bárhová. A falun átzuhogó patak is forrt talán. Kis könyvtár, kétszer-háromszor kolompolnak is, és akkor szállingózni kezdenek a gyerekek. De nem egyedül. Kísérik őket, és mert még munkaidő van, inkább a nagymamák fogják a kezüket, ha fogják, és tiszteletét teszi a nyugdíjas tagozat is, a polgármester úrral egyetemben. Mesedélután. Az lett hirtelen kitalálva, hogy mindenki gyerek. Nénik, bácsik, polgármester úr, te is, te is. Szépen vissza lehet menni az időben, nem baj, ha azt mondják, te ott, kislány, habár hetvennyolc vagy, szerinted miért vitt Piroska a nagymamának bort? Iszik?  
 
Vagy például egy olyan helyzet, amikor az északi bányavárosban, nem, nincs már bánya, csak szörnyeteg, csonka gyárépületek, és a környező dombokról figyelő szomorú falvak, csak mert a szegénység is figyel, a szépen fölújított könyvtárban összeeresztenek egy gimnáziumi osztályt a szakmunkásfiúkkal. Beszélni nekik a novelláról. Így, ilyen fölállításban. Igazi nyers halálfélelem. Ezt nem lehet megoldani, ilyen nincs, hogy ebből ki lehetne jönni. És? És lesz egy olyan óra, amilyen a mesékben sincs tán, de van, lett, ki lett beszélve a novella az első betűtől az utolsóig, és még a kis roma kamasz is bocsánatot kért, hogy késett és trollkodott.   
 
Egyszer, mert az lett kitalálva, egy iskolában kétszáz gyereknek, kellett a meséről beszélni. Aula, ebédidő. Kicsengettek, becsöngettek. Elgondoltam, hogy jó, akkor ez a mese. Hogy ennyien várják, ilyen sokan, és hogy nem lehet hallani. Beszél az ember, és azt érzi, hogy nincsen. Valaki ordítani kezd a testemben, legyen már vége! Aranyosak voltatok, köszönöm.
 
Beültetnek egy határ melletti kisiskola termébe nyolcadikosokat és harmadikosokat is, vegyesen, van tizenhat éves is, azok hátul ülnek a klasszikus tornapadon, végigdumálják, de neked marad elől öt kicsi, a mese azoké lesz. Megmarad egy arc az ötből, megmarad.
 
A gimnazista nem szólal meg. Nem lehet őket kibillenteni, ők egymást figyelik, egymás előtt szégyenkeznek. Aktívnak lenni ciki. Gimnazistáknál nyomni kell, beszélni, pergetni a mákot, a rizsát, a mogyorót, nem árt a humor, és lehet néha segítséget kérni a kísérő tanártól. A nő tanárok segítenek. Van gazdag mimika. Szolidaritás. Látom rajta, hogy tetszik, nem tetszik, velem van, nincs velem. De a férfiak! Próbálom néha nekik is mondani, mintegy kapcsolatot teremtve, valamicskét, kicsit. Kicsike viszonyt kérek. Nem. Néz vissza mereven, dehogyis akar érzelmi közösködést. Egy órán át úgy néz, hogy nem pislog. Mell előtt összefont karok. Én meg közben rájövök, hát persze, a tanár úr gyűlöl. És jogosan. Kicsit fiatalabb, mint én, ide jutott, ebbe a lerobbant gimnáziumba, pedig két versét neki is közölték még az egyetemi ötödévben, úgy is volt, hogy Pestre megy, de nem, és akkor most ez (én). Mutogatja a könyveit. Arról süketel, hogy nehéz, komoly dolog az írás. Apád faszát, csillagom. Idejössz egy órára varázsolgatni, és mennyi pénzért. De már egy napot, a nulladik órával, késő délutáni szakkörrel nem tudnál végigcsinálni.
 
Egyszer voltam egy bányafaluban. Kicsike könyvtár, kevés gyerek. Tízen talán? Egy asztalt körbe tudtak ülni. Kisebbek voltak, olyan ötödikesek, egy barna lány talán nagyobb. Semmi. Egy órán át nem mozdulnak. Mosoly se. Sóhaj se. Kuncogás se. Mintha igazi vak és süket gyerekeknek könyörögne a liluló száj. Nem volt rajtuk fogás. Azért a végén megkérdeztem az üveges tekintetektől, van-e, aki írt már verset. Kis csönd. A Rozi, mondta valamelyik, ő ír. Regényt. Aha. 
Rozi volt a nagyobb lány, néztem rá, régóta írod? 
Régóta, mondta. 
Miről szól?
Hallgatott.
Van egy fiatal lány, meg egy fiú?
Igen.
Szerelmesek?
És ha azok?!, és kiment a teremből, és ahogy elhaladt a filodendron mellett, mint a legfájdalmasabb mesékben, hátracsapta a tizennégy éves haját.