Moldova György: Kegyelemkenyér 1-2-3.
2018.02.02.

A kiválasztott szerző és könyve is újdonság a Revizor életében. Recenzense is szokatlan, nem kritikus, nem is irodalmár: nyugdíjszakértő matematikus. SIMONOVITS ANDRÁS ÍRÁSA.

Moldova György A gázlámpák alatt című novelláskötetét még 1963 körül vettem meg, és nagyon szerettem. Hosszú évek során az író számos irodalmi és dokumentumkötetét olvastam el, s különösen nagyra tartom például az Akit a mozdony füstje megcsapott című szociográfiáját. Most felkértek, hogy nyugdíjszakértőként recenzeáljam legújabb művét. A Kegyelemkenyér  három kötetét végigolvasva az a véleményem, hogy az olvasók jobban járnának, ha inkább a régi Moldova-köteteket vennék meg, mint ezt a vasvillával összehányt interjúkötetet.

Bevallom, eddig nem olvastam még nyugdíjasokról írt riportkötetet, de nyugdíjszakemberként van elképzelésem arról, milyennek kellene lennie egy ilyen kötetnek. Meginterjúvolnék néhány tucat jól kiválasztott idős embert, esetleg szakértőt és politikust, és ezek alapján megfogalmaznám a magyar nyugdíjproblémát. Például árnyaltan beszélnék a Nők40 nyugdíjprogram és az egyébként merev korhatár ellentétéről: hogyan gürcölnek a nem rokkant magyar férfiak 63 éves korukig, miközben a világ más országaiban ugyanez a csoport előrehozott csökkentett nyugdíjba mehet már 61- 62 éves korában. Megkérdezném az ellenzéki politikusokat, mit tennének a nyugdíjrendszert fenyegető polarizáció ellen (az új magas nyugdíjak egyre nagyobbak lesznek, az új alacsony nyugdíjak pedig egyre kisebbek). Gondosan megválasztanám, mennyire térjek ki a nyugdíjasok előéletére és az ország változó gazdasági és politikai viszonyaira. 


A szerző meglehetősen csapong egyik témáról a másikra, és a három kötet riportjainak csak töredéke foglalkozik a nyugdíjkérdéssel, így a Riport a nyugdíjasokról alcím fölöslegesnek tűnik. A három kötet valójában vádirat a magyar rendszerváltás ellen. Lehet elmarasztalni az 1990-2010 közötti magyar politikai elitet, amiért nem eléggé körültekintően privatizálta a gazdaságot, és nem eléggé színvonalasan hozta létre az első magyar demokráciát. De hogy Moldova csak az árnyoldalakról ír, az hiteltelenné teszi a könyvét. Már a helyszínek kiválasztása is kedvezőtlen összképet mutat: főleg a válságövezeteket látogatja. Szinte teljesen elsiklik a rendszerváltás nyújtotta szabad mozgás, a szabad véleménynyilvánítás, a szabad pénzváltás, árubőség stb. előnyei fölött. Nem veszi észre, hogy ezzel az Orbán-féle „zavaros évtizedek” hazugságait ismétli? Lelke rajta.

Az 1. kötet a legjobb a három közül. Rövid előszó után Hódmezővásárhelyről ír, az emlékezetpolitikáról többet, mint a helyi nyugdíjasokról. A Bismarcktól a nyugdíjreformig című fejezet rész beszámol a Nyugdíjasok Országos Szövetségének 2017 nyárvégi konferenciájáról. Moldovára a recenzió szerzőjének Magyarország nyugdíjzsákutcában címen előadott fejtegetése tette a legmélyebb benyomást. Elég jól visszaadja az előadás lényegét: hazánkban sem a kormány, sem az általa elnyomorított ellenzék nem képes értelmes nyugdíjkorrekcióra. (A konferenciára még a 3. kötet végén részletesen visszatér.) A csillebérci rendezvény lehetőséget nyújtott a szerzőnek arra, hogy az MSZP egyik vezetőjével, Korózs Lajossal később egy másfélórás interjút készítsen. A leírt változat szerint az egykori államtitkár átfogó és reális képet adott az ország demográfiai, munkapiaci és nyugdíjhelyzetéről.

A bányászokról írott fejezet a Tisztelet Komlónak című egykori kötetét idézve a Szerencse le! címet viseli, és azt követi a Magyar urán című fejezet. Persze egy csődbe ment bányászvidék minden országban reménytelen képet nyújt. Érdekes, hogy amikor Orbán 2010-es, a Wall Street Journalnek adott nyilatkozatát idézi: „senki sem mehet nyugdíjba a megszabott idő (általános nyugdíjkorhatár) előtt”, akkor Moldova elfelejti hozzátenni, hogy ez 2011 óta nem érvényes azokra a nőkre, akik 40 éves jogviszonyt szereztek, ők teljes nyugdíjjal azonnal nyugdíjba vonulhatnak. (Ez a drága és buta ajándék a frissen nyugdíjba vonuló nők 60-70%-át eléri, jelentősen hozzájárulva a kibontakozó munkaerőhiányhoz.)

Figyelemre méltó a Szövetségek és pártok (nyugdíjas önvédelem) rész is. Magam is tapasztaltam, amit a kötet leír: bizonyos nyugdíjszervezeteken keresztül korábban az MSZP sikeresen mozgósította a nyugdíjasok bizonyos rétegeit. Moldova jól összefoglalja a rendszerváltási magyar nyugdíjpolitika cikkcakkjait, de például nem marasztalja el az MSZP-t a 13. havi nyugdíj felelőtlen bevezetéséért, és meg sem említi a 13. havi nyugdíj 2009-es visszavonását. Szóba hozza a nyugdíjas-párt létrehozására irányuló kezdeményezést is, de mintha maga is szelíd iróniával kezelné az ügyet. Hogyan lehetne közös nevezőre hozni a rózsadombi nyugdíjas és a falusi templomlátogató érdekeit? Sehogy. Teljesen egyetértek az íróval, amikor a nyugdíjasoknak elküldött 10 ezer forintos Erzsébet utalványt, mint „melldöngető kísérletet” elmarasztalja, de az 5 ezer forintosra csökkentés vádját nehéz elfogadni.

A négy részből álló 2. kötet Kalocsával kezdődik, amelyben mindenekelőtt megismerkedünk Kalocsa ezeréves történetével, és egy-két kalocsai nyugdíjas sorsával. A Szigorú számok című fejezetben előadja azt a közkeletű butaságot, hogy a munkáltatói tb-járulék szociális hozzájárulási adóvá átnevezésével kevesebb, mint felére csökkent a tb bevétele, s a munkavállalói járulékot is beszámítva felére csökkent az összeg. Bár jogosan bírálja az általam is elmarasztalt nyugdíjpolarizálódást, mindössze 20-ra teszi azok számát, akik havi 500 ezer fölötti nyugdíjat kapnak.

Az Aki szegény, az a legszegényebb című fejezet az ózdi poklot írja le. A vaskohászat nemcsak hazánkban, de a fejlett világ nagy részében összeomlott 1980-1990 táján. Szerencsésebb helyeken (Pittsburgh vagy Linz) a vaskohászat helyére nyereséges szolgáltatások léptek, szerencsétlenebb helyeken (Vallónia vagy Észak-Magyarország) a leszázalékolás és a nyomor. Nem tudom megállapítani, hogy mennyire hiteles Moldova leírása a minivasműről vagy a nevetségbe fulladó ózdi Magyar Digitális Archívum Filmalapról, de a nyugdíjproblémához csak áttételesen van köze: ti. rengeteg dolgozót rokkantosítottak, nehogy végleges munkanélküliként rontsák a statisztikákat..

A Keleten is lemegy a nap című fejezet a Szabolcs-Szatmár-Bereg-megyei falvak rémisztő állapotát írja le. „Mindent bele” alapon az író hosszan elidőzik a téeszesítésnél, majd a téeszek felbomlásánál, és alkalmanként a nyugdíjasokra is kitér. De csak módjával.

A 3. kötet Ormánsági beszélgetései szinte elvesznek a cigány - nem cigány együttélés problémáiban. A színészbeszélgetésekben (Hulló csillagok) a színházi élet ágas-bogas kérdéseit boncolgatja. Többször elsikkad a kérdés, amelyet a később bemutatandó nyugdíjguru említ: félretett-e a leendő nyugdíjas időskorára eleget? Amikor a csepeli nyugdíjas mérnökkel beszélget (Narancsszínű Csepel), indulatosan ír a csepeli gyáróriás széthullásáról. Nem beszél viszont arról, hogy milyen elmaradott technikát alkalmazott évtizedekig a Csepeli Vas- és Fémművek, s mennyire elkerülhetetlen volt az elavult gyárak bezárása.

E kötet három személyes részét két általánosabb rész egészíti ki: A számok beszélnek fejezetben Goschiné Mannó Mária matematikus-programtervező és Farkas András nyugdíjguru fejti ki véleményét a magyar nyugdíjrendszer lassú kimúlásáról. Bár magam is ellenzem a nyugdíjplafon megszüntetését, de nevetségesnek tartom, hogy a matematikus kolléganő szerint a 6 nyugdíjas-milliomos „komoly szerepet játszik abban, hogy a statisztikák viszonylag magas átlagokat mutatnak ki”.  Ha a milliomosok nyugdíját átlagosan 2 millió Ft-nak vesszük, akkor 6x2=12 millió Ft költségüket elosztva 2 millió időskori nyugdíjas létszámával, kb. 6 Ft-os havi emelkedést tapasztalunk. (Az igazi problémát a progresszív szja és a degresszió egyidejű megszüntetése okozza, ez azonban nehezen elmagyarázható szakmai kérdés.)  A guru szót nem szeretem, de a magyar nyugdíjguru most is sok okos dolgot mond el: a népességöregedés, a kivándorlás és a kapuk bezárása nem sok jót ígér a 2030-as évek nyugdíjasainak. Sajnálatos, hogy a 30-40 ezer Ft-os járadék helyett járulékról ír a szerző.  

Végül az Utószó helyett című részben a szerző röviden visszatér az 1. kötetben már részletezett, 2017 nyár végén, Csillebércen tartott nyugdíjkonferencia tapasztalataira.  Helyesen írja le, mennyivel ügyesebb szónok Gyurcsány Ferenc, mint Molnár Gyula, de igazságtalanul veri el a port az Együtt szakpolitikusán, Spät Juditon, aki őszintén elmondja, hogy jómódú családból származik. (Az összes hazai nyugdíjprogram közül az Együttét tartom a legjobbnak, amelynek kialakításában én is részt vettem.) Az író elismeri Bokros Lajos realizmusát, de elsiklik Vona Gábor javaslatának butasága fölött, aki a Nők40 tévedését a Férfiak40 bevezetésével duplázná.

Bár találkozunk a kötetben jól menő nyugdíjassal is, de mintha a szerző nem értené, hogy a nyugdíjastársadalom hasonlóan tagolt, mint a dolgozók társadalma. Más a nagynyugdíjas érdeke, mint a kisnyugdíjasé. Például a házi úszómedencéjének vizét gázzal melegítő öreg relatíve is többet kapott az Orbán-féle rezsicsökkentésből, mint kunyhójában a vaskályhánál melegedő „sorstársa”.

Recenzióm végén néhány kisebb-nagyobb hibát említek, amelyek a szerkesztés fájó hiányosságait jelzik. Az elütéseket, téves toldalékolásokat nem sorolom fel külön, inkább a tárgyi tévedésekre szorítkozom:

A Varsói Szerződés nem 1951-ben, hanem csak 1955-ben jött létre.

A Don-kanyarhoz nem 600, hanem „csak” 200 ezer katonát küldtek Horthyék.

A kelet-európai 43/ezer gyermekhalandóság kb. 1960-ra vonatkozik, a 64 éves (születéskor várható) élettartam pedig 1990-re – azóta mindkét mutató sokat javult.

„A gimnáziumban öt-hat évet tanultak oroszul”. Akkor (1952 körül) még nem voltak hatosztályos gimnáziumok, az orosz nyelv oktatása egyébként is nem sokkal korábban és nagyon alacsony szinten kezdődött.

Wittner Máriát nem 1977-ben, hanem 1957-ben ítélték halálra.

Az amerikai légierő nem 1942-ben, hanem csak 1944-ben, a német megszállás után kezdte bombázni Magyarországot.

Nem mindegy, hogy kerékpár vagy motorkerékpár!

Kötve hiszem, hogy a csepeli gyár vezérigazgatója Csepel „legszegényebb részének legszegényebb utcájában” lakott volna.

Nagy Imre temetésén Orbán Viktor nem a negyedik, hanem a hatodik koporsót említette képletesen, az öt tényleges koporsó mellett.

A Jahn Ferenc kórház nem a Ferencvárosban, hanem Pesterzsébeten van.

Mielőtt az interjúalany 2003-ban bezárta a csepeli kórházat, az (1989-ben megszűnt) MSZMP politikai munkatársa volt, Kádár János mellett. Kicsit nagy ugrás az időben.

Kár. 

Szerző:  Moldova György,  Cím:  Kegyelemkenyér,  Kiadó:  Urbis,  Kiadás éve:  2017