Logan Lucky - A tuti balhé
2017.08.24.

Steven Soderbergh kirázott a kisujjából egy élvezetes kis rablós komédiát. A Logan Lucky pont habkönnyű mivoltával emlékeztet minket arra, hogy alkotója milyen nagy kaliberű rendező. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Eddig volt érvényes Steven Soderbergh fogadalma, hogy visszavonul a mozifilmkészítéstől – ami ugyebár eleve nem volt túlságosan megrázó, mert az utolsó mozibemutatója óta eltelt négy évben folyamatosan csinálta a tévéfilmeket és sorozatokat.

Kicsit furcsa, hogy a Logan Luckyval tér vissza, egy olyan bűnügyi filmmel, amihez hasonlót többet is rendezett már, de talán éppen itt a magyarázat: bevallottan imád „caper movie”-kat, agyafúrt rablós filmeket csinálni, rutinos ebben az alműfajban, és ha nem kamu a sztorija arról, hogy a film titokzatos szerzője, Rebecca Blunt a felesége barátnője, akkor még a forgatókönyvet is készen kapta. Szóval a munkamániás Soderbergh lehet, hogy azért vállalta be a Logan Luckyt, mert viszonylag könnyedén be tudta préselni a határidőnaplójába egyéb projektjei mellé – állítólag titokban, iPhone-nal leforgatott egy másik filmet is mostanában, és készül Mosaic című interaktív tévéfilmje is.

Én mindenesetre ebben a magyarázatban szeretnék hinni, mert jól passzol a film súlyához és hangvételéhez: könnyed, élvezetes ujjgyakorlat, amivel Soderbergh sokadszor mutatja meg lazán és elegánsan, hogy jobban csinál mindent, ami Hollywood, mint Hollywood – most már nem csak a kreatív részt, hanem talán a gyártást és forgalmazást is, melyeket ezúttal filmstúdió és forgalmazócég közreműködése nélkül, saját cége bonyolított le. Ez a vállalkozás kívül-belül olyan, mint egy társasjáték, amiben a film elkészítésének és nézőkhöz való eljuttatásának saját szabályokat követő módszerei rímelnek a tartalomra: erre a fifikás, végletekig túlbonyolított rablós komédiára.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A lendületesen induló, aztán filmről filmre egyre fáradtabb Ocean’s-trilógia vidéki, suttyósított változatát látjuk, amiben most újra van élet és svung, pedig a formula unalomig ismételt: össze kell terelni egy csapat ilyen-olyan figurát, akiknek az egymás közti kommunikációja szolgáltatja a humorforrást, ki kell találni egy szinte (vagy teljesen) követhetetlenül trükkös rablást, és a feszes tempóra ügyelve, akárcsak egy akrobatamutatványt, levezényelni a sokszereplős, sokelemes bűncselekményt úgy, hogy a végén minden összeálljon, és a szimpatikussá tett rablók – remélhetőleg – boldogan leléphessenek a lóvéval.

Pár perc után annyi már evidens, hogy a közeg telitalálat: a Nyugat-Virginiába és Észak-Karolinába helyezett, kétkezi munkások, kocsmárosok és autókereskedők közt játszódó sztori napszítta, poros, traktoron zötyögős világa üdítő a kisuvickolt Las Vegas-i és New York-i rablós krimik luxusközege után (nem mintha azokat nem lehetne imádni), és Soderbergh a szaggatott farmeres, túlszolizott Katie Holmestól kezdve a lomha félkarú óriás Adam Driveren keresztül a börtöntetkós, kihidrogénezett hajú Daniel Craigig mindenkit szépen alámerít a közegbe; hozzák gyönyörűen a taplóságot és a helyi kiejtést, mintha mind most másztak volna elő másnaposan egy szakadt lakókocsiból. Channing Tatum már eleve otthon van, ez az ötödik filmje a rendezővel, Riley Keough-nak meg kicsit még vissza is kellett vennie az American Honey-féle white trash-tempóból.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Soderbergh a legtöbb filmjében sok szereplőt mozgat, erőssége a csoport különböző személyiségű tagjai közti interakciókban rejlő humor kiaknázása, és akárcsak az Ocean’s Elevenben vagy a Magic Mike-ban, most is szuper csapatot verbuvált össze, amelyben az összes figura épp csak egy hajszálnyival különcebb vagy idétlenebb az életszerűnél (kivéve Craig figurájának két lökött tesóját, akik az idiotizmust szállítják), összeeresztve pedig fergetegesen szórakoztatók.

Végig minden játék: a sztorin belül Tatum figurájának soklépéses terve egy autóverseny-pálya bevételének elrablásáról és annak elképesztő kivitelezése, metaszinten pedig Soderbergh egyensúlyozása a műfaji film és a műfajparódia határán. A sok egyéb mellett gumimacikat, csőpostát és csótányokat is hasznosító terv valószerűtlenségével poénba fordul anélkül, hogy megzavarna minket az akció élvezetében; az összes agyalágyultról kiderül, hogy tulajdonképpen zseni, de hogy ez miképpen lehetséges, arra nincs magyarázat; a popkulturális utalások pedig egyszerre helyezik a cselekményt megkérdőjelezhetetlenül 2017-be (a most remekül ülő Trónok harca-poén egy generáció múlva értelmezhetetlen lesz) és kacsintanak ki a fikcióból, emlékeztetve minket arra, hogy éppen valakinek az agymenésén élvezkedünk.

Soderbergh ironizál és tréfálkozik („Introducing Daniel Craig”) olyan kedélyes öncélúsággal, mintha nemcsak minket, hanem saját magát is el akarná szórakoztatni, mert egy sima rablós film levezénylése nem kötné le minden kreatív energiáját. De egy pillanatig sem nézi le a zsánert, precíz vágásai tökéletes tempót diktálnak, hülyéskedésével nem ássa alá azt, hogy izguljunk és drukkoljunk a banda sikeréért, akkor sem, amikor már rég elvesztettük a fonalat a rendező agytekervényei között. 
 
Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: Mozipremierek 2017