Az Erzsébetváros is erősen megváltozott az utóbbi évtizedekben – a legutóbbi másfél alatt meg aztán pláne –, de még maradtak olyan talponállók, mint a Choo-Choo, ahol néhány lépcsővel az utcaszint alatt, a fénytelen pincehelyiségben bőven a rendszerváltás előtt állt meg az idő. Tűnt kor zárványa, ami sosem csillogott drágakőként, legfeljebb matt ragyogást árasztott, és azt is csak szűk hatókörben. Az itt elért siker a helyi érdekű sztár státuszig röpített, hogy aztán az innen felszárnyaló üstökösök minden számítás szerint rövid röppályát írjanak le. 

Ismerős? Hát persze.

Eperjesi Erika, Seres Ildikó

Borosrekeszekből rakott fal, szellőző, közműcsövek, elöl kis pult bárszékekkel – tényleg csak mutatóba – és az elektromos zongorát rejtő asztalszerűség (díszlet és jelmez: Juhász Katalin). Próbahelynek is deprimáló, nemhogy koncerthelyszínnek. De mindegy, ez van, a profi mindenhol ugyanúgy nyomja le. Akkor is, ha egytagú zenekar kíséri őket. (Regős Zsolt zenei vezetőnek különben határtalan színpadi bája van, remekül hozza az örök-vendéglátós zongoristát.) Akkor is, ha az egykori kimittud zsűrije szerint arra, amit csinálnak, a dicsérő hangnemet nélkülöző „besorolhatatlan” jelző illik: táncdalnak paródia, paródiának táncdal. Ők, a Bandy-lányok viszont halálosan komolyan vették magukat. A színpadon másképp úgysem lehet hitelesen létezni. Teljesen mindegy, kit merre fújt a sors szele, hány év telt el azóta – különben harminc –, és hányan maradtak az egykori együttes tagjai közül. 

Amúgy ketten. A háromból.

Úgyhogy Angéla és Sophie dafke megmutatják, hogy Ica nélkül is megy. Sőt mindig is ment, mert az együttes regnálása alatt tulajdonképp csak magukra, egymásra számíthattak. (Esetleg a szövegíró Bandikára.) Ezért aztán még az is mindegy, Ica jelentett-e róluk egykor, vagy milyen karriert ért el Hollandiában. A próba pedig próba – lásd a profi mentalitását föntebb –, ezért a duóvá lett trió teljes ruhatárral, teljes erővel lenyomja a teljes repertoárt az Ica által az Ica férjének szervezett meglepetésbuli előtt. Ami viszont elmarad, mert az SMS-ből csak kiderül, Icának se csupa kolbász a mézeskalács kerítés. Walter, a férj lelépett, ő meg el se indult a messzi távolból. 

Illetve dehogy marad el. Jön a füst, leomlik a függöny, a nézőtér pedig átalakul a koncert közönségévé.

Amit Miskolcon látunk, a Játékszín csöppnyi terében, két hétköznapi, nagyon ismerős, rohadt erős, elképesztő túlélési ösztönű nő története, akiket valószínűleg a határtalan nyugalom és önuralom, továbbá némi önirónia és önreflexív hajlam húzott ki a privát mélypontokról. Sok éve nem látták egymást, de azonnal egymásra hangolódnak, ott folytatják a beszélgetést, ahol egykor abbahagyták. Ha voltak is konfliktusaik, mára minden seb behegedt, nincs más, csak a kellemes nosztalgia. Nem ragadtak ők a múltba – a dalok alapjait például pendrive-on viszik –, nem menekülnek a retróba. 

Szerelmek, kollégák, ismerősök jöttek és mentek. Egy-egy félmondat, amelyek mögött nincs nagy történet, de sem a tüchtig, ám csupa gátlás énektanár Sophie (Eperjesi Erika), sem a derű mögött, a lazasággal sok csalódást leplező Angéla (Seres Ildikó) sorsa nem marad vázlatban. Alapvetően békében élnek magukkal és a világgal, egy-egy hangsúly, elrévedő tekintet és pillanatnyinál hosszabban kitartott csönd azonban a meglehetősen vékonyka, kissé erőltetett helyzeteket valódi téttel tölti meg. 

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

Csacsognak, fecsegnek, emlékeznek, egyre oldottabban, egyre több önbizalommal. Nem az Unicum teszi ezt, hanem egymás társasága, a közeg biztonsága, a színpad felelős felelőtlensége, és talán a szerep, amit a fellépőruhákkal együtt ismét felölthetnek magukra. A jól szabott, szabályos, szürke kiskosztüm és a könnyedebb fekete kaprinadrág – talán nem nehéz kitalálni, ki kicsoda –, azaz a hétköznapi rutin, megfelelés és elvárás mögül megmutatkozhatnak a vágyak, kiléphet az egyéniség, felvállalhatja magát a személyiség. Rejtőzködés és beolvadás helyett jöhet a játék, amelyben ők semmiképp nem veszíthetnek. Bármit felvesznek, mindent bevállalnak. (Nem nehéz különben, mert irigylésre méltó módon ügyelve van tervezőileg az előnyösségre!) Babaruha a szovjet úttörőlányokat idéző köténykével és hatalmas masnival a hajban, matrózblúz, MÁV-egyenruhaszerűség, frakk és cilinder – benne nyuszi, naná –, ballonkabát, lebbenő harangszoknya, tollas-flitteres kék-ezüst revükosztüm a múlt, kockás maxiing a jelen.

A Bandy-lányok korosztályos előadás, nem árt, ha nézői értik, mi az, nem volt muszáj jelenteni, akik éltek házmesterek figyelő tekintetétől övezve, akik jártak Szakasits Árpádról elnevezett bármilyen intézménybe, emlékeznek arra, hogy a Femina volt az első magyar női focicsapat, akik tudják, mit jelentett a kettős beszéd, és mennyire lehetett az Aurórával viccelni. Velük megtörténhet a cinkos összekacsintás. Ám ha valaki mindezek után született, nem Andrews Sisters- és/vagy Parti Nagy-rajongó, a két empátiával és emberismerettel játszó, örömdaloló színésznő és a rendező, Harangi Mária gondoskodik róla, hogy neki is kellemes estéje legyen.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.