A galaxis őrzői vol. 2.
2017.05.04.

Mindig is ki akartam próbálni, hogy mi lesz, ha az összes színt összekeverem a palettáról. Fehér lesz a vége vagy inkább a legszürkébb szürke? A galaxis őrzőinek második felvonása elvégzi helyettünk a kísérletet. Nem a legszebb árnyalat jön ki. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Ez a szakállas közhely lassan egyidőssé válik az emberiséggel: csak akkor fogj bele a sikeres mű folytatásába, ha van ötleted és mondandód. Vagy legalább az egyik. Vagy ha egyik sem, akkor tégy úgy, mintha lenne. James Gunnt már az első rész után sem irigyeltük, pedig akkor még volt miért. Hiszen egy igazán friss, szemtelen és pörgős űreposszal rukkolt elő, amely pár pillanatig a Csillagok háborúja és a fáradó Star Trek méltó kihívójának tűnt. Újítónak a sok fáradó és nehézkes legenda között. De már akkor felmerült az óvatos kérdés: vajon ki lehet tartani ezt a nagyon eltalált hangot? Ezt a kikacsintós, önironikus színt, ami oly ritka a folytatások kényszerétől és az átjárások görcsösségétől terhelt Marvel-univerzumban. Talán az lett volna az igazán forradalmi, ha most az egyszer folytatás nélkül marad egy igazán jól eltalált mozi. 

Ehelyett megkaptuk a szokásos kliséket: még több pozitív hőst némi pálfordulás és lírai betét árán, és persze próbálták fokozni a humort, a könnyedséget, a drámát és az érzelmi hatásokat is a megható jelenetektől az évődésig. Ám az a sok szín, ami egymást erősítette az első részben, most inkább kioltotta egymást. Hiába, hogy helyenként talán humorosabbnak, lazábbnak tűnik a folytatás, ha már látszik az ehhez vezető rettentő erőfeszítés és izzadság, ha helyenként a lazaság kínos és inkább megmosolyogtató (pl. Űrlord és isteni apja, Ego „csatája”). 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

De nem a jól vagy rosszul ülő poénok miatt lesz jóval fakóbb a második rész, hanem a forgatókönyv hiányosságai miatt. Mert az bizony több sebből vérzik. A legfájóbb az, hogy minden „csavar” és dramaturgiai erőszak ellenére is rettentően hiányzik a komolyan vehető ellenfél. A mindent mozgató Gonosz. A Kurt Russell alakította, beszédes Ego áthallásnak és metaforának jó, ám a vele való összecsapás még nyomokban sem hordoz izgalmat vagy feszültséget. Pedig épp ez adná az egész film tétjét: az univerzumot veszélyeztető, túlhajtott egót kellene legyűrni nem kis erőfeszítés árán, de az egész inkább hasonlít egy vasárnap délutáni álmos nintendózáshoz, mint a galaxis megmentéséhez. Esetlen és giccses az animáció, és olyan ráérősen jutunk el a „konfliktus” lényegéig, mintha nyugdíjasklubban mesélné valaki a múlt heti nagybevásárlás történetét.

Az sem túl jó, hogy az új írópáros (Dan Abnett és Andy Lanning) kissé túltolta a szentimentalizmust, és a tanulságokat tekintve már-már a Disney-filmek mélységéig jutott el, hiszen kapunk magvas gondolatokat a testvéri szeretetet, az apai felelősséget és a betyárbecsületet illetően, és az is kiderül, hogy szinte mindenkinek van szíve, és nem is kicsi. És hiába ellensúlyozza mindezt egy rakat poén, a líra kissé túlteng az egész filmen, hirtelen túl sok lesz a „mondanivaló”, miközben az akkor a legjobb, ha nem szúrja ki a néző szemét, vagy látszólag egy pillanatig sem törődnek efféle korrektségekkel (lásd ez első részt). 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az is régen rossz, ha egy hasonló film esetén színészi teljesítményeken kezdünk molyolni, hiszen a Marvel univerzum nem túl sűrűn termeli ki az összetett jellemeket. Így aztán Gamora, Drax vagy Yondu sem az a karakter, akinek lelki összetettségéről hosszú elemzéseket lehetne írni, igazából két-három alapérzet szimpla megtestesítői csupán, ezekkel pedig még a vegyes harcművész és pankrátor Dave Bautista is képes megbirkózni. (Persze az már kényes terep, amikor az állandó cikizés mellett őt is lelkizésre próbálják rábírni az alkotók.) S bár még csak a második részen vagyunk túl, és még egyáltalán nem látszik a galaxis vége, az már most látszik, hogy erős fáradásnak indultak a karakterek, talán csak Mordály és Groot őrzi az eredeti frissességet. Utóbbi szinte már a minyonok cukiságával szánkózik át a filmen (és remek poén a stáblistába rejtett jelenet, amely Groot kamaszkorából villant fel egy kis epizódot). 

Amennyire meggyőzött az első részben Chris Pratt arról, hogy szinte ráöntötték az űrbéli csavargó és félárva szerepét, és hogy ő lenne az új évezred Han Solója, annyira elbizonytalanított most. Luke Skywalkernek igencsak jót tett annak idején a rokonság felbukkanása, Űrlordról viszont ezt kevésbé mondhatjuk el, miközben pedig épp ez adott lehetőséget arra, hogy más oldaláról is megmutatkozzon, valódi morális dilemmái legyenek, és más érzelmekkel is szembesüljön a Gamora iránt érzett olthatatlan szerelmén túl (a tévésorozatokra utalgató, kikacsintós évődés a szál legerősebb része). Mindez azonban Prattnek túlságosan nagy falatnak bizonyul. Némiképp érthető is a csalódás, hiszen a film kényes szakaszában történik mindez: valódi történések híján az ő érzelmi „utazása” lesz hirtelen a fő cselekmény, és ez a mozgalmasra tervezett, csatáról csatára ugráló űreposznak már sok. Unalmassá, nehézkessé és szappanossá válik (ha már sorozat), és a belassult tempót már nem is lesz könnyű felpörgetni: a mostani finálé messze elmarad az elsőtől szinte minden tekintetben. (A megrendülés is inkább a giccs felé lendül el, pedig még Sylvester Stallone is majdhogynem elmorzsolt egy könnycseppet.) 

Minden ötlet ellenére túl súlytalan, túlságosan kimódolt lesz az apa-fiú „kapcsolat” és ez az egész filmre rányomja a bélyegét. Persze A galaxis őrzői még így is a Marvel univerzum jobb művei közé tartozik, de a görcsössé váló lazaságban és humorban, a túl sok műfaji elem (dráma, akció, vígjáték, szerelmes film) alkotta zűrzavarban már ott bujkál a még ennél is nagyobb szürkeség lehetősége. (Miközben a Logan épp nemrég mutatta meg, hogy még mindig rejtőznek kiaknázható erők a képregénymozikban.) Vagyis könnyen lehet, hogy a valójában meg sem üresedett trónon továbbra is hosszú évekig ott maradhat a Csillagok háborúja. Az év végén már e tekintetben is sokkal okosabbak leszünk. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.  

Címkék: Mozipremierek 2017