Homeland 6. évad
2017.04.12.

Továbbra is a Homeland a legizgalmasabb és egyben a legfrusztrálóbb aktuálpolitikai thriller a tévében. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Tökéletes sorozat akkor lett volna a Homeland, ha Nicholas Brody (Damian Lewis) felrobbantja magát meg a komplett amerikai vezérkart az első évad végén. Logikus fináléja lett volna az egy újszerű és rettentően izgalmas sorozatnak, amely Jack Bauer világmentő magabiztossága helyére egy mániás-depressziós CIA-ügynök kétségeit helyezte, és így a terrorizmussal foglalkozó thrillereket is átvezette a Bushból az Obama-érába. De nagy úr a nézettség, a show-nak pedig folytatódnia kellett, és nagyon is jól tette az egyébként a 24-ért is felelős showrunner, Alex Gansa, hogy nem varrta el a történetet egy évad után. A Homeland ugyanis, miután a harmadik évadban végre kiírta a terroristák fogságába esett és hazájából kiábrándult Nicholas Brodyt a történetből, újra feltalálta magát, és eddig minden évben megtalálta a módját, hogy ne csak aktuális, de fontos sorozat maradjon.

Elisabeth Keane
Elizabeth Keane

A Homeland azóta évadról évadra új helyszínt, új sztorit talált magának, tavaly például az európai terrorizmusét, és annyira ráéreztek az eseményekre, hogy épp a berlini szaringáz-támadást forgatták 2015 januárjában, amikor Párizsban az Iszlám Állam terroristái megöltek 130 embert. Valóság és fikció ilyen erős összecsengése nemcsak a következő epizódra nyomta rá a bélyegét (félve, hogy kegyeletet sértenek, a nézőket figyelmeztető feliratot írtak az elejére), hanem a következő évadra is. Hogy még véletlenül se csináljon szenzációt a drámából, a Homeland az európai terrorizmustól az amerikai belpolitika felé fordult, és azt próbálta felfejteni, mi történik, ha az amerikai elnök háborúba keveredik saját titkosszolgálatával.

Idén azonban a sorozat is hadilábon állt – néha a logikával, de volt úgy, hogy a valósággal is. És nem csak azért, mert sok más amerikai filmhez hasonlóan Hillary Clinton győzelmét várta, és női elnököt avatott az elnökválasztás után játszódó történetében. Hanem mert a Donald Trump megválasztása után félig-meddig újraírt évadban úgy keverednek a híradókból ismerős események, hogy azok néha egyszerűen hihetetlennek tűnnek. Kezdve például az összeesküvéssel, amelynek elkövetői először csak befolyásolni akarják az új elnök külpolitikáját, később viszont már attól sem riadnak vissza, hogy álterrorakciókat kövessenek el, ha azzal megakadályozhatják az elnök beiktatását. Elizabeth Keane (Elizabeth Marvel a Kártyavár keménykezű, idealista ügyésze után most egy keménykezű, idealista elnököt játszik) hősnek tartja Edward Snowdent, a közel-keleti konfliktusokat nem az amerikai hadsereggel oldatná meg, és a CIA hatásköréből is visszafaragna, amire a hírszerzés olyan agresszíven reagál, hogy azzal a mélyállam mocsarának lecsapolását ígérő Donald Trump legvadabb összeesküvés-elméleteit is visszaigazolja.

Jake Weber
Jake Weber

Ugyanakkor Hillary Clinton rémálmai is megelevenednek, mert a kormányt és a CIA-t is túlkiabálja egy szélsőjobbos műsorvezető, egy Steve Bannonba oltott Alex Jones, aki híreket hamisít és trollokat fizet, hogy felkorbácsolja az indulatokat az interneten. Bár Jake Weber delejező karizmával játssza a figurát, aki minden érvet kiforgat a gyűlöletkeltés jéghideg logikájával, Brett O’Keefe mégsem igazán félelmetes alak. Talán mert ő még egy partvonalról lázadó anarchista, aki megfúrni akarja az elnök hatalmát, nem megszilárdítani a tanácsadói csapatában dolgozva. Tudjuk, a valóság ennél ijesztőbb forgatókönyvet írt, amitől elmarad a Homeland, igaz, máshol meg beelőzi: az orosz kapcsolat például azért nem bukkan fel most, mert azt már felgöngyölítették tavaly az orosz titkosszolgálatnak dolgozó kettős ügynök leleplezésével.

Szóval aktuálpolitikai téma bőven akad a hatodik évadban, pláne ha hozzávesszük, hogy Carrie (Claire Danes) idei vesszőfutását egy emberjogi szervezetnél kezdte, ahol a cég muszlim klienseit védte a visszavonult terrorelhárító. A Homelandet meg is vádolták azzal, hogy túlságosan korrekt lett politikailag, pedig éppen a korrektség hiányzott ebből a szálból. Hogy ne csak a muszlimok elleni rendőri túlkapásokat ismerje el, hanem azt is, hogy az Egyesült Államokban épp a háztáji terrorizmus, az Amerikából kiábrándult és magányukban, naivitásukban megvezetett fiatalok jelentik az elsőszámú veszélyforrást. A sorozat egyik fő erényét eddig az jelentette, hogy a terrorelhárítással járó hatalmi játszmák mellett az értük fizetett árat is ugyanakkora drámai erővel súlyozta, miközben a hazájuk védelme érdekében éppen hazájuk eszméit felőrlő titkosszolgák lelki vívódásait úgy tudta feltenni a kis tévéképernyőkre, hogy abba nemcsak ők, de egy kicsit mi is belerokkantunk.

Ezt az évadot viszont kibekkelhetjük anélkül, hogy belegörnyednénk az erkölcsi kompromisszumokba. A terror elleni háború morális homályzónája helyett csak az aktuálpolitika mocsarában vesznek el a hőseink, és hat epizódon át a sötétben próbálják kitapogatni, mi is folyik körülöttük. Alex Gansa a hetvenes évek paranoia-thrillerei, a Magánbeszélgetés, A Parallax-terv meg A keselyű három napja hangulatát hozta vissza, amikben rejtélyes szervezetek és mindenre képes nagyvállalatok zsigerelték ki az útjukba akadó vagy álló kisembereket. A paranoiát persze a valóság szülte: az emberek csalódása az értelmetlen háborút vívó (Vietnám), hatalmát bűncselekményekkel fenntartó (Watergate), a tüntetéseken rendőri erőszakot alkalmazó állammal szemben. Kiábrándulás és bizalomvesztés most is van, ezért különösen izgalmas, ahogy a Homeland nemcsak az átlagembereket és a muszlimokat, de az állam alkalmazottait is kiszolgáltatja az államapparátusnak, és Carrie-t a gyámügy, Sault a CIA és a Moszad, a terrortámadástól óvott és vidéken elbarikádozott elnöknőt pedig a saját titkosszolgálata halálosan ölelő karjaiba veti.

Alighanem ez a legnagyobb találmánya a hatodik évadnak: hogy leporolt egy olyan műfajt, amellyel telibe találja a közhangulatot, és lemerészkedik a polgárok és a politikusok közt mélyülő árkokba. És ezért a jeges atmoszféráért, amely ott ropog az évad legjobb pillanataiban, meg lehet bocsátani a túlságosan széttartó cselekményt és a meredek logikai bukfenceket, például hogy miért akarják likvidálni szerencsétlen Peter Quinnt, ha egyszer rá akarják kenni az egész merényletet? Egyet nem lehet csak elnézni az alkotóknak: hogy milyen sorsot szántak Quinn számára. Ha már életben hagyták a tavalyi gázmérgezése után, legalább frissíthettek volna a lapos PTSD-drámákon azzal, hogy a mentálisan és fizikálisan is megsérült veterán pszichéjének mélyére fúrjon a sorozat, de a Homeland nem élt ezzel a lehetőséggel, mert a karakterek belső drámái helyett a lassú égésű feszültségkeltéssel foglalkozott.

Ha nem is érte meg beáldozni a drámát az izgalmakért, legalább a kármentés sikerült, és a Trump választási győzelme után újraírt utolsó négy epizód visszaállította a pályára a sorozatot, amely elvileg a hetedik-nyolcadik évaddal véget fog érni. A végjátékra, amelyben az elnöki túlhatalommal szembesülő Carrie valószínűleg visszaszerződik a CIA-hoz, összefüggő történettel készülnek Gansáék, ami különösen veszélyes vállalkozásnak tűnik annak fényében, milyen gyorsan változik manapság a világ. Viszont megadja a lehetőséget arra, hogy alaposan kilogikázott, komplexre gondolt, és talán az első két évad zsenialitását felidéző lezárást kapjon a Homeland, amely provokatív felvetései és feszült lebonyolítása miatt a legizgalmasabb, kísérteties valósághűsége és banális hibái miatt pedig továbbra is a legfrusztrálóbb aktuálpolitikai thriller is a tévében.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás