Ultra
2017.04.09.

Simonyi Balázs Ultra című dokumentumfilmjének megtekintése után sem értem, miért vállalkoznak egyesek arra az őrültségre, hogy másfél nap alatt megpróbálnak csaknem 250 kilométert lefutni. Azt viszont már gyanítom, hogy ezen nincs is mit megérteni. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Futás = kábítószer. Ezt mindenki tudja, aki valaha, akárcsak rövid ideig rendszeresen futott, kocogott. Nem értek a kémiájához, de tapasztalatból tudom, hogy a szabadtéri futás olyan anyagokat szabadít fel az agyban, amelyek utána még órákon keresztül euforikus állapotban tartják az embert. A futásra rákattanást emiatt alapvetően nem nehéz megérteni. Viszont a futásnak vannak olyan extrém esetei, mint például a Spartathlon, ahol egyértelmű, hogy másfajta motivációk is szerepet kell játsszanak. 

A rossz hír, hogy talán sosem fogjuk megtudni, pontosan mik is ezek. Hogy bárki miért vállalkozik arra, hogy maximum 36 óra alatt lefut 246 kilométert, arra nyilvánvalóan nincs racionális magyarázat, spekulálhatunk olyan tényezőkről, mint élménykeresés, traumafeldolgozás, önmagad legyőzésének lehetősége stb., de ha valami kiderül Simonyi Balázs Ultra című dokumentumfilmjéből, az az, hogy még azok, akik csinálják, sem tudják megmagyarázni, miért is teszik ki magukat ennek a tortúrának. Ahogyan az egyik idősebb francia versenyző mondja a filmben: „Minél többet futok, annál jobban szeretném megtudni, hogy miért.” Világos, hogy ez már nemcsak mennyiségben, hanem minőségben is egy egészen másfajta, sokkal keményebb drog, mint a laza szigetkörözés. Külső szemlélőként leginkább a meditáció egy egészen extrém formájának tűnik.

Az Ultra tehát nem fejti meg a nagy titkot, annyit vállal, hogy bemutatja öt futó élményét a 2015-ös Spartathlonról, és egy kicsit a felkészülésükbe, a személyes hátterükbe is bevezet minket. Az öt szereplő: maga a rendező, egy Béla nevű középkorú fickó, aki már ötször nekikezdett a versenynek és minden alkalommal feladta menet közben, egy francia apa-fia páros és egy középkorú német nő. Bár Simonyi tesz rá kísérletet, hogy megismertesse velünk az összes szereplőt, szűk másfél óra alatt lehetetlen kidolgozott portrét adni öt emberről, csak néhány villanóképet kapunk mindegyikük múltjából és aktuális versenyélményéből, amelyekből összeáll bennünk valamiféle kép arról, hogy milyen is lehet végigküzdeni ezt a távot.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Személyes felütéssel indul a film: Simonyi magában beszélve biztatja-turbózza magát a másfél napos verseny kezdete előtt. Innentől haladunk végig a távon, ugrálva a szereplők közt, néha ki-kiruccanva a múltba, a felkészülés idejére. De a rendező – szembemenve a ma uralkodó dokumentumfilmes stílusirányzattal – nem dramatizálja thrilleresen a versenyt: itt nincs feszültségteremtő zene és visszaszámláló óra, bár a főszálon kronologikusan haladunk előre, csak nagy ritkán (talán túl ritkán) írják ki, hogy térben és időben éppen hol járunk. Simonyi nem hagyatkozik a „ketyegő óra”-effektusra a hatáskeltés érdekében, elegánsan inkább a személyes élményeken tartja a hangsúlyt.

Ugyanakkor ez a megközelítés árnyalatnyit problematikus is, ironikus módon éppen a film szűk időkerete miatt. Béláról, aki már ötször próbálkozott a Spartathlonnal, ezért a szabályok szerint nem indulhat többet, talán valóban elég annyit tudnunk, hogy most hatodszor privátban próbálja lefutni a távot, és hogy a párja segíti ebben, amikor viszont a rendező a német nő személyes tragédiáját csak néhány mondattal és egy sokkoló fotóval intézi el, az a bulvárt súrolja. Nem tudunk meg róla szinte semmit, csak egy kiragadott, tragikus eseményt löknek elénk az életéből, ami önmagában nem sokat magyaráz.

Akad még egy-két ilyen elvarratlan szál, amely miatt úgy éreztem, talán szerencsésebb lett volna, ha Simonyi csak magára (vagy valamelyik másik futóra) koncentrál, másfél óra arra pont elég lett volna, hogy egy ember futáshoz fűződő viszonyát mélységében megismerjük. Saját koncepcióját ugyanakkor sikerült maradéktalanul megvalósítania, a szereplők szálai végig egyensúlyban maradnak egymással és fenntartják az érdeklődést. Ezt meglehetősen nagy bravúr lehetett megteremteni, hiszen irdatlan mennyiségű leforgatott nyersanyagot vágtak össze.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A számos operatőr közreműködésével forgatott film nagyobb részében ott vagyunk a versenyzők közvetlen közelében, olyannyira, hogy sokszor kifejezetten az elgyötört arcukba nyomul a kamera, ami, úgy tűnik, nem különösebben izgatja őket, feltehetően azért, mert annyira ki vannak készülve, hogy szinte tudomást sem vesznek róla, hogy még filmezik is őket. Természetesen ez kevésbé vonatkozik Simonyira, aki reflektál is menet közben arra, hogy duplán szívatja magát azzal, hogy a futás mellé még a filmezést is bevállalta. De néha még ő is elengedi magát: nem kedves az őt buzdító drukkerekkel, az egyik ellenőrzőponton pedig kifejezetten agresszívan viselkedik. Rokonszenves, hogy mert ellenszenves lenni, és ezeket a pillanatokat benne hagyta a filmben, így lehetővé tette számunkra, hogy elgondolkodjunk: ilyen extrém körülmények között mi vajon hogy viselkednénk?

A végeredmény pedig tagadhatatlanul hatásos. Empatizálunk a versenyzők változó hangulataival, amelyek a szeretetrohamos eufória és a teljes világutálat végpontjai közt ingadoznak, és amikor egy szereplő kifut a szintidőből, vagy feladja a küzdelmet, összeszorul a torkunk, és maximálisan átérezzük a kétségbeesését. Abban a pillanatban olyan, mintha összedőlne a világ, és akkor nem fordul meg a mi fejünkben sem a kérdés, hogy miért is futnak ezek a megszállottak?

Az Ultra április 8-tól elérhető az HBO GO-n, az HBO először április 16-án adja le, májustól pedig mozikban is vetítik majd. 

Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: Simonyi Balázs