A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje
2017.03.03.

Romantika, késő romantika, utóromatika – a Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi koncertjén mindhárom stílusfázis terítékre került. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Logikusan végiggondolt, koherens műsorral lépett közönség elé Fischer Iván zenekara, amely ezúttal nem a zeneigazgató, hanem az együttes élén visszatérve vendégeskedő, fiatal angol karmester, Robin Ticciati (1983) vezényletével muzsikált. A londoni születésű, apai nagyapja révén részben olasz származású dirigens, aki 2014 nyara óta a Glyndebourne-i Fesztiválopera zeneigazgatója, először Wagner Lohengrinjének előjátékát (romantika, 1848) vezényelte, majd Richard Strauss kései remeklése, a 2. (Esz-dúr) kürtverseny (utóromantika, 1943) következett Radovan Vlatković szólójával, hogy a szünet utáni műsorrészt Anton Bruckner ritkán hallható 6. szimfóniája (késő romantika, 1881) töltse ki. Azt is frappánsnak éreztem, hogy az egységesen romantikus, de ezen belül a stílusfázisok dolgában mégis érzékenyen tagolt műsor kizárólag német ajkú zeneszerzők műveiből válogatott, két esetben (Wagner, Strauss) német, egyben (Bruckner) osztrák komponista darabját szólaltatva meg. Sétát tettünk egy zenetörténeti területen, amely nagy vonalakban egységes, mégis jól érzékelhető határvonalak húzódnak benne – kronológiailag és kulturális hagyomány tekintetében egyaránt.

Robin Ticciati
Robin Ticciati

Ticciatit eddig egyszer hallottam a Budapesti Fesztiválzenekar élén: 2014 novemberében, francia műsorral (Fauré, Berlioz, Ravel, Debussy). Szívesen idézem, amit akkor írtam róla, mert vállalni is lehet a véleményt, de folytatni sem nehéz a félbehagyott gondolatmenetet:

„Robin Ticciati nagyon fiatal még, és a karmesterek amúgy is az első dérrel érnek, mint a csipkebogyó, annyi azonban már most is bátran megállapítható, hogy a brit dirigens elegánsan kommunikál a zenekarral (a BFZ mindvégig kitűnő formában játszott a keze alatt), jó tempókat vesz, magabiztosan formál, és rendkívül hangzás-érzékenyen vezényel. Fauré szvitjében sok puha pasztellszínt kevert ki és sok fedett piano-hangzással dolgozott, Ravel keringői a kellő fanyarsággal (máskor a kellő harsánysággal) szólaltak meg pálcája alatt, Debussy triptichonjában pedig remek íveket feszített meg, működtette a hangzás mélyrétegeinek elfojtott, majd feltörő energiáját, a saroktételekben vitális fokozásokkal, a középsőben a zenéhez illő játékossággal muzsikálva. Kulturált, felkészült zenekarvezető – remélem, máskor is találkozunk még vele, és megfigyelhetjük kibontakozását.”

Ami a kibontakozást illeti, az a jelek szerint javában zajlik, mert Ticciatit most határozottan szuggesztív, közlékeny, a művek tartalmát értő és közvetíteni képes muzsikusnak éreztem. Továbbra is elismerésre méltónak vélem karmesteri profizmusát, amely egyrészt biztos ütéstechnikát jelent, másrészt rokonszenves tartózkodást a felesleges sallangoktól. Emellett feltűnt munkája nyomán a Lohengrin-előjáték nemes emelkedettsége, átszellemült-transzcendens jellege, Strauss kései zenéjének arany fénye, nosztalgiával vegyes életöröme és karaktergazdagsága.

Radovan Vlatković
Radovan Vlatković

Bruckner több szót érdemel: a 6. szimfónia előadása a koncert kollektív teljesítményeinek elismerésre méltó csúcspontjaként hatott. Ticciati remek muzsikálásra ösztönözte az amúgy is mindvégig kedvvel és magas színvonalon játszó BFZ-t, tökéletesen értve és érezve a Bruckner-zene legfontosabb összetevőit: a mágikus ismétlések szuggesztivitását és formateremtő erejét, a hangzásmámor funkcióját, az archaizmusokat (ilyenek a jellegzetes „számozott basszusszerű”, lopakodó bőgő-pizzicatóval kísért szakaszok), a fokozások dramaturgiáját, de a lassú tétel áradó vonós dallamosságának pátoszát is. Szenvedélyes, erős, emelkedett előadást hallottunk; olyat, amely képes arra, hogy a ritkán hallható mű értékeit felmutassa, és elfogadásuk mellett érveljen.

Radovan Vlatković (1962) még mindig a világ egyik legjobb kürtöse. Volt, aki ebben kételkedett? Strauss versenyműve (amelyet, mint tudjuk, a legjobb bajor kürtös fia írt, igaz, már idős fejjel, ám annál inkább gyanítható, hogy a kiváló édesapa művészetére emlékezve) pompás alkalmat kínál egy ilyen kaliberű művész számára, hogy elővegyen mindent, ami a tarsolyában szunnyad: gyönyörű hangot, árnyalt dinamikát, könnyedséget, eleganciát, hangulatok iránti érzékenységet, előkelőség és bájos bumfordiság sajátos, hasonlíthatatlan elegyét. Vlatković mindezt birtokolja, ráadásul vonzó személyiségű, bölcs és szerény muzsikus, és mindezek a tulajdonságok nemcsak a zenészekkel és a közönséggel való rokonszenvesen természetes kommunikációjában nyilvánulnak meg, de muzsikálásában is minduntalan érzékelhetők. Ráadásként – ez is kedves gesztus volt a közönség és a vendéglátók felé – Seiber Mátyás rövid, magyaros kürtkvartettjét szólaltatta meg Vlatković, felsorakoztatva maga mellett kollégáit, a BFZ kürtszólamának három kitűnő tagját. 
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2017. február 25.