Igen, mindannyiunk Mekijéről van szó, a gyors és gondtalan élet már-már ősi jelképéről, amihez igen ambivalens a viszonyunk. Amíg nem volt itt, csak álmodoztunk róla, amint megszoktuk, már a fogyasztásra való tömör felszólítást, az egyenízeket, a felesleges kalóriákat és a lebutított gasztronómiát látjuk benne. Már kevesen rajonganak érte, de ha öt percen belül kell valami laktató, akkor többnyire egy gyorsétteremben kötünk ki. Függők lettünk és kövérek, ahogy erről Morgan Spurlock beszélt a maga forgatta ironikus dokumentumfilmben (Super Size Me).
Az alapító viszont a hősi kezdeteket mesélné el, lehetőleg úgy, hogy ne lépjen a Gyakornokok csapdájába, ne legyen belőle puszta reklám, csak most a Google helyett a Mcdonald’s láncot istenítve egy film ürügyén. Nem könnyű elhajózni a zátonyok mellett, mert ez a része kivédhetetlen: a két McDonald fivér (Nick Offerman és John Carroll Lynch) olyan öblös és higgadt magabiztossággal (főleg Dick) beszél az alapkoncepcióról, hogy ott helyben rendelnénk egy nagy adag sültkrumplit. És akkor még nem is szóltunk Ray Crock (Michael Keaton) magával ragadó lelkesültségéről, ahogy egy apró, út menti étteremben meglátja az évszázad üzletét. Persze ő az az utazó ügynök, aki mindenben ezt látja, a nem leszedhető ajtajú turmixgéptől a lenyitható asztalig, de ez az ötlet, most már igazán bejöhetne, fohászkodik egy üres telek előtt, ahol kissé színpadiasan morzsolgatja tenyerében a földet. Nekünk, nézőknek persze könnyű, izgalommentesen dőlhetünk hátra, hiszen tudjuk: ez nagyon is bejött. Sőt, kicsit túlságosan is.
Izgulni tehát nincs miért, de ez a valós történetek átka, viszont valahogy mégis elkap a paradoxon lendülete, és drukkolni kezdünk azért, ami már odakint vár minket, készen, ropogósra sütve. Mert jók a színészek, megbízható a tempó, gördülékeny a történet. Pereg az amerikai álom. John Lee Hancock filmje így felerészben mégiscsak reklám lesz, a másik fele viszont tanulságos kiskáté kezdő multiknak. Hogyan kell egy zseniális koncepciót kicsavarni két (ilyen szempontból) balfék zseni kezéből, akik nem tudnak nagyban gondolkodni. Vagy tudnak, de elvesznek a részletekben. Mert a két fivér akkor még nem akarta hízókúrára fogni Amerikát, csupán arra talált ötletes megoldást, hogy mindenki gyorsan megkapja azt, amit rendelt és lehetőleg ugyanolyan minőségben.
 Jelenetek a filmből |
Az alapító erőssége épp az a pillanat, amikor a nagydumás Crockból kijön a hiéna. Nem is a lelkesedése, a fárasztó dumája, vagy hogy miként zongorázik (giccsesen) együtt leendő partnere feleségével. Ezért, meg az apró kis infókért érdemes megnézni a filmet (mi lehetett olyan nagy üzlet a pár centes hamburgerekben). És persze a Donald tesókat alakító Offermanért és Lynchért. Ők a maguk során lejátsszák a kissé izgága Keatont is a vászonról, aki pedig mostanában minden filmet elvitt a hátán a Spotlighttól a Birdmanig. És nem alaptalanul alakult ki róla az az érzet, hogy bárkit, de tényleg bárkit képes érdekessé tenni. Ez itt is bejön, csak egészen más elvárni már a folyton kiemelkedő alakítást, mint meglepődni rajta. Mondjuk úgy: a meglepetés most elmaradt.
Hancockról pedig úgy tűnik, hogy lassan a valós történetek kismesterévé válik, hiszen ő vitte vászonra Walt Disney és P. L. Travers csatáját a Mary Poppins megfilmesítéséért (Banks úr megmentése), illetve Michael Oher amerikaifocista szívszorító történetét (A szív bajnokai). Hol a giccshatáron innen, hol a giccshatáron túlról mesélve nekünk felemelő pillanatokról, a sors varázsütéseiről. Az alapító javarészben (a visszafogott szerelmi szál egy-egy jelenetét nem számítva) teljesen mentes az olcsó érzelmességtől: az előbbiekhez képest igen szikár és célratörő mű. Üresjáratoktól persze nem mentes, hiszen van egy pont, amikor úgy tűnik képtelenség fenntartani az ál-izgalmat olyasféle problémákkal, hogy jaj, de sokba kerül a fagyi tárolása, és mi lenne, ha instant porból készülne a turmix? Ezekben a pillanatokban nehezebb belelátni a filmbe a drámát, miközben tudjuk, hogy dramaturgiailag ez is fontos, hiszen a turmix banánhéján csúszik majd el Donaldék üzleti sorsa is.
 A képek forrása: MAFAB |
Nem sok hiányzik Az alapítóból, hogy olyan emlékezetes maradjon, mint a Sandra Bullocknak Oscart hozó A szív bajnokai. Annak az érzelmek áradása tett jót, Az alapítónak a szikárabb vonalvezetés, de valahogy mégsem tudja úgy szíven (vagy gyomron) ragadni a nézőt. Csak hümmögünk, ha a kezdeti éttermek nem tartják be a protokollt, és salátát tesznek uborka helyett a hamburgerbe (Crock ledorongoló dühe már azért is vicces, mert a saláta ma már elfogadott alapanyag), ha túlsütik a krumplit, vagy lecsepegtetik a pultot. De az sem vált ki túlzottabb reakciót, hogy Crock házassága képkockáról képkockára romlik, mert valahogy ez is benne van az üzleti tervben.
Azt nem tudnám megmondani, hogy az alaptörténet szenvtelensége vagy a kimértebb rendezői hozzáállás miatt lesz-e Az alapító szürkébb a vártnál, vagy mert annyira mégse tud lázba hozni minket, ká-európaiakat a Mcdonald’s sztorija. És nem azért, mert a francia konyha eltartott kisujjú rajongói lennénk. Talán nincs benne több egy negyvenperces diszkoveris dokumentumfilmnél vagy egy ironikus fricskánál (Super Size Me). A stílusnál maradva: mintha párszázas menüt adnának el Big Mac gyanánt, és csodálkoznának, hogy nem laktunk jól.
Annyit elér a film, hogy talán másként lépünk majd be eztán egy gyorsétterembe. Amíg várunk a menünkre, felködlik majd előttünk a német mérnöki erényekkel rendelkező Dic és a szívbeteg Mac alakja, és maga az alapító, aki cápává változtatta magát a saját álma miatt. Aztán kidobjuk ezt is a csomagolással együtt.