Revizor: Roger Ebert híres mondása lebegett a szemed előtt, amikor Az állampolgárt csináltad, miszerint nem más a mozi, mint empátiagép, amivel meg lehet ismerni a másik ember vágyait és félelmeit?

Vranik Roland: Eleinte kívülről figyeltem a főhőst, de ahogy egyre többet kutattunk és elkezdtük írni a forgatókönyvet, valóban empátiagéppé vált számomra a film. Néztem a bevándorlókat a Blahán, és elgondolkodtam, mit csinálhatnak Magyarországon, a januári mínuszokban. Hogy tudnak itt talajt fogni, otthonra találni? Beszédbe elegyedtünk velük, majd elmentünk a Bevándorlásügyi Hivatalba, a Helsinki Bizottsághoz, a Menedék Egyesülethez, és ők megmutatták azokat a csatornákat, amiken keresztül informálódni lehet. Így jutottunk el az oltalmazottakhoz, a bevándorlókhoz és a menekültekhez, és váltunk botcsinálta menekültszakértőkké, ahogy megismertük a jelenség felszínét, és kicsit a mélységeit. Ezt a tudást igyekeztünk beledolgozni a forgatókönyvbe, és közelíteni a történetünket a valósághoz, a sztori eleinte ugyanis valótlannak bizonyult néhány ponton. Az iráni lányt például burkában képzeltük el, pedig egy teheráni lány nem jár burkában, ő ugyanolyan kozmopolita, mint bármelyik európai nő. Könnyű elmenni sztereotip irányba, és közép-európai rendezőként, mondjuk, burkával fokozni a szituációt, de a kutatás során igyekeztünk leépíteni ezeket a téves irányokat.

Vranik Roland és Dr. Cake Baly Marcelo

R: 2012-ben kezdtetek el dolgozni a filmen Szabó Ivánnal. Azután is folytattad a kutatómunkát, hogy begyűrűzött a migránsválság Magyarországra?

VR: Igen, bár ebben a témában nem változnak a kérdések. Amikor kimentem a Keletihez, borzasztóan kilátástalan helyzetben lévő embereket láttam, akik ültek a koszban, nem értették a nyelvünket, és azt se tudták, hol vannak és mi lesz velük. Most tömegesen jönnek ide az éhező, rettegő emberek, akik sokszor közvetlen életveszélyben vannak, és egy jobb életre vágynak, de ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézniük, mint a válság előtt. Egy menekült számára mindig az a kérdés, hogy iskolába tudja-e küldeni a gyerekét, jófejek lesznek-e a tanárai, kap-e munkát, szerez-e itt barátokat. Én is szülő vagyok, el tudom képzelni, milyen az a beszűkült tudatállapot, amikor a gyerekeiddel menekülsz egy lángoló országból. Akkor teljesen mindegy, mit mondanak a politikusok, a szülő csak azzal törődik, hogy biztonságba helyezze a gyerekét, mint egy macska, ami arrébb viszi a kölykeit, hogy ne találják meg a ragadozók.

R: Akkor nem más a menekült élete, aki a kilencvenes években jött Magyarországra, mint azé, aki az elmúlt két évben?

VR: Talán árnyalatnyi különbség van, de az emberek nem változnak. A többség segít a másikon, mert ilyen a természete, genetikailag erre van programozva, ám hosszú távon beilleszkedni ugyanolyan nehéz. Fassbinder 1974-ben csinálta meg A félelem megeszi a lelket című filmjét, amelyben Alinak, a török bevándorlónak ugyanazok a problémái, mint a mi filmünkben Wilsonnak. Alinak attól lesz gyomorfekélye, hogy otthon kell éreznie magát a hetvenes évek Münchenjében. Az integráció ugyanakkora probléma ’74-ben, mint 2014-ben. Egyrészről ott a multikulturalizmus gondolata, hogy éljen mindenki együtt, mert „egy a zászló, egy a bolygó”, de ha elkezded megismerni ezeknek az embereknek a sorsát és a vágyait, akkor kiderül, hogy van valami borzalmasan reménytelen a beilleszkedésben.

280 millió ember él nap mint nap közvetlen életveszélyben, és még több közvetettben. Tömegeknek mészárolják le a faluját, a családját, mások éheznek, és nem tudnak iskolába járni, dolgozni. Borzasztó a helyzetük, de hogyan lehetne átcsoportosítani ezeket a tömegeket ide? Másrészt, próbáld meg elképzelni azt, hogy te magad vándorolsz el valahova. Elveszíted a családodat, a barátaidat, és elmész, mondjuk, Algériába, és ott kell megtanulnod arabul írni-olvasni, bevágni az algíri történelmet és az alkotmányt, majd lecövekelned egy kisváros szélén, és afrikai állampolgárként élni. Ha belegondolsz, akkor rájössz, hogy ez lehetetlen. Számomra ez volt a tanulság Az állampolgár elkészítésében: hogy van valami keserű reménytelenség a menekültek helyzetében. Ezeknek az embereknek van otthonuk, egy hely, ahová visszavágynak. Az egyetlen lehetséges megoldás az, ha rendbe rakjuk a világnak azt a részét, ahonnan az emberek elvándorolnak.

R: A főszerepet játszó Cake-Baly Marcelo története – aki Bissau-Guineából jött Magyarországra még a szocializmus alatt – azt mutatja, hogy van, akinek sikerül beilleszkednie.

VR: Ő a kivétel. 34 év után természetes, hogy megváltozik a gondolkodásmódja, és magyarnak vallja magát. De azt is tudni kell, hogy Marcelo abban a pillanatban, amikor megkapta a filmért járó fizetést, 25 év után felpattant a repülőre, és hazament, hogy segítsen a családjának.

R: Az értelmiségnek szerinted mi a feladata ebben a helyzetben?

VR: Ha nem mutatja meg a jóléti társadalom, hogy emberek vagyunk, és nem állatok, akik csak kerítésekben és kiutasításban gondolkodnak, akkor vége a világnak. Még Orbán Viktor is azt mondta, hogy bár meg kell védeni a határt kerítéssel, de ugyanakkor itt vannak ezek az emberek, akiknek segítségre van szükségük. Ebben a helyzetben az a felelősségünk, hogy érzékenyítsük az embereket, és szóljunk annak, aki ütni akar, hogy ne üsse azt, akit egyébként is ütnek már gyerekkora óta. A bevándorlók és menekültek tömegében emberi arcok vannak, és az arcok mögött horrorisztikus sorsok. Az értelmiség felelőssége, hogy ezt kommunikálja – de ennél többet nem tud tenni.

R: Fontosnak tartottad, hogy befogadj a lakásodba egy menekült családot?

VR: Egyáltalán nem. De a Menedék Egyesület tudta, hogy filmet forgatok a témában, és megkeresett. Három napot töltöttünk együtt egy afgán családdal. Nagyon jó élmény volt, leköltöztünk a szőnyegre, együtt ettünk, együtt éltünk, de nem tudom, mi történt velük azóta. Mások az élethelyzeteink, más az érdeklődési körünk, nem alakult ki köztünk szoros kapcsolat. Az integráció akkor működne, ha azóta is együtt ülnénk a földön, és segítenék nekik munkát keresni. De nem így történt, mert hiába fogadtuk be őket a lakásunkba, és hiába volt közös témánk azáltal, hogy én erről forgatok filmet, ez nem volt elég ahhoz, hogy gyökeret eresszenek itt.

R: Az állampolgár történetében a bevándorlók számára a bürokrácia jelenti az igazi akadályt, nem az itt élő emberek.

VR: Bürokrácia mindenhol van, még a postán is. Ez nem a Bevándorlásügyi Hivatal hibája. Eleve abszurd helyzet, hogy egy hivatal mondja meg, ki lehet magyar, és ki nem. Lehet, hogy Uppsalában vagy Eindhovenben olajozottabb az infrastruktúra, mert nekik már van gyakorlatuk a menekültek kezelésében, de szerintem ott se egyszerűbb a helyzetük azoknak a bevándorlóknak, akik svédek vagy hollandok akarnak lenni. Magyarországon is kiszámíthatatlan a helyzet, a kérelmeket gyakran indok nélkül utasítják el. Egy formanyomtatványt küldenek, hogy „kérelmét az xy paragrafus értelmében elutasítom, fellebbezésnek helye nincs”. Meg lehet próbálni újra, de egy ilyen levél után nagyon reménytelennek tűnik a helyzet. Van, akinek sikerül, de tízből kilenc ember nem kapja meg az állampolgárságot.

R: Jót tett a filmnek, hogy nem 2012-ben készült el, hanem most, amikor számunkra is aktuális a menekültkérdés?

VR: Persze. Akkora médiafigyelmet kap Az állampolgár, amekkorát talán csak a Saul fia. És azért is jó, hogy most, ebben a menekültellenes hangulatban mutatják be a filmet, mert aki megnézi és azonosul a karakterrel, az talán nem egy terroristára fog asszociálni, ha legközelebb meghallja azt a szót, hogy migráns.

R: Nem tartasz tőle, hogy a filmed is a migránsválság körüli politikai hisztéria része lesz?

VR: Nem. Én abban nem veszek részt, és a filmben sincs semmi politika. A politikánál sokkal nagyobb probléma áll előttünk: egy humanitárius katasztrófát látunk kibontakozni nap mint nap. Hol háromezer ember fullad a tengerbe, hol kisgyerekeket rabolnak el. Ezek a dolgok túlmutatnak azon, hogyan dobálják a sarat egymásra az európai politikusok.

R: Szívedre veszed, ha olyan kommentet olvasol a filmről, hogy „látom, van pénz agymosásra”?

VR: A neten könnyű szavakkal dobálózni, de szerintem azok többsége, aki rabja ennek az agresszív fellépésnek, ajtót nyitna, ha megjelenne a küszöbén egy menekült család egy beteg csecsemővel. Senki nem születik rasszistának. Az előítéletek egy tanult, felvett gondolkodásmódból fakadnak. De a rasszizmust, ahogy kialakul, úgy le is lehet bontani, ha az emberek szemtől szemben találkoznak a problémával. Ausztráliában nagy társadalmi vita bontakozott ki a törvény kapcsán, amely megengedte, hogy visszafordítsák a menekülteket szállító hajókat egy kijelölt sziget felé, és csináltak egy tévésorozatot [Go Back to Where You Came From], amelyben azokat az embereket gyűjtötték össze, akik erre a törvényre szavaztak. Elvitték őket azokba a régiókba, ahonnan a menekültek jöttek, és felkeresték az ausztrál partokról visszafordított embereket. Az ausztrálok pedig azzal szembesültek Szíriában vagy Kambodzsában, hogy sokan közülük meghaltak, vagy az utcán nyomorognak. A műsor szereplői vállalkozhattak arra is, hogy egy menekülttel együtt visszaszökjenek Ausztráliába. Nem mindegyikük vállalta, de amikor ezek az előítéletes emberek a műsor végén ott ültek a stúdióban, mindegyikük sírt és bocsánatot kért, mert rájött, hogy rosszul döntött.

R: Szerinted egy játékfilm is képes lebontani az előítéleteket?

VR: Igen. Wilson egy szerethető karakter, és ha valaki megszereti, akkor nyert ügyünk van.

R: Fontos volt számodra, hogy – csúnya magyar szóval – közönségfilmet forgass a témáról, sok humorral, drámával, szerelemmel?

VR: Én a valóságot követtem. Azt néztem meg, mi történik egy emberrel, aki magyar állampolgár akar lenni. Mit kell megtanulnia, hol dolgozhat, milyen vágyai lehetnek. Lehet, hogy hatásvadász lett, de én minél realistább filmet akartam csinálni, és közel kerülni az élethez. Egy olyan ember életéhez, aki már jó ideje Magyarországon tartózkodik, mégis le tud csúszni egy pillanat alatt, ha szolidáris egy illegális menekülttel, vagy elveszik a bürokrácia útvesztőjében. Ez a film a menekültek kiszolgáltatottságáról szól, de hogy ebben mennyi a fokozás, és mennyire humoros vagy drámai, azt nem tudom megítélni.

R: Miért fordult az érdeklődésed az abszurd, fekete humorba hajló stilizációtól a realizmus felé?

VR: Pohárnok Gergővel szépen kimódolt, képcentrikus filmeket csináltunk [a Fekete kefét és az Adást – S. T.], amiket imádtam ugyan, de ma már úgy gondolom, hogy minden filmes eszköznek azokról a kérdésekről és válaszokról kell szólnia, amiket a történet és az ember hordoz magában. Hogy egy példát mondjak: nem tudtam volna elképzelni olyan jelenetet, amelyben Wilson egy csodálatosan komponált képen szomorkodik a Duna-parton, és közben melankolikus zene szól. Az nyálas lett volna, és egy ilyen filmben különben sem szabad szépelegni. Itt se a rendező, se a színész nem beszélhet mellé. Ha egy gyönyörű, recsegő képi világgal mesélek el egy történetet, akkor elemelhetem kicsit a filmet, itt viszont nem tudok elmenekülni egy szép totálba, és elmondani a képpel azt az érzést vagy gondolatot, amit nem sikerült kiszedni a színészből vagy a jelenetből. Hitelesnek kell lenni, és a hitelességet elsősorban az teremti meg, amit a színészek mondanak, és ahogy megszólalnak.

R: Eredetileg is egy középkorú afrikai bevándorlóra írtad a főszerepet? Mennyi esély volt rá, hogy találj egyet, aki ráadásul még magyarul is tud?

VR: Eredetileg egy vicces filmet írtunk három feketéről, akik elemet árulnak a Blahán. Inkább a Fekete kefére hasonlított az a film, de hamar elvetettük. Utána már középkorú afrikai férfiban gondolkodtunk. Necces volt, hogy találunk-e valakit, aki el tudja játszani a szerepet. Szerencsénk lett: még a forgatókönyvírás elején tartottunk, amikor megláttam Marcelót a Hunyadi térnél és leszólítottam az utcán. Elvállalta a filmet, de a próbák során azt éreztem, soha nem lesz képes megcsinálni. Színészi feladatokat adtam neki, és olyan volt, mint egy óvodás a karácsonyi ünnepségen. Egyszerűen lefagyott. Egy év munka kellett, hogy feloldódjon. Máhr Ágival és Arghavannal, az iráni menekültet játszó lánnyal együtt elküldtem egy improvizációs csapatba, és közösen is sokat próbáltunk. Sokáig robotszerű maradt a két bevándorló játéka, de egy ponton fontos lett nekik a film, és elkezdték érezni, miről szól. Miután elfeledkeztek arról, hogy játszaniuk kell, és önmaguk lettek, szuperül ment minden.

R: Mi volt az a pont, amikor megváltozott a játékuk?

VR: Az első forgatási nap. A búcsújelenettel kezdtünk, amikor ülnek a megőrzőben a csecsemővel. Leültek egymással szemben, és elbőgték magukat. Akkor és ott tényleg elbúcsúzott két bevándorló egymástól. Azért tudták megcsinálni a jelenetet, mert átérezték, mit jelent ez a helyzet. Nemcsak a saját sorsukon keresztül, hanem mert olyan közegben élnek, ahol rengeteg olyan emberrel találkoztak, aki átment hasonló dolgokon. De az is lehet, hogy addig ért bennük a történet az egy év próba során, hogy a forgatásra végül azonosultak a történettel és a szerepükkel. A karakterükön és a történeten is sokat alakított a személyes tapasztalatuk, szóltak, ha úgy gondolták, ezt vagy azt sose mondanák. Eredetileg két és fél órás lett volna a film (150 oldalas volt a forgatókönyv), de azokat a jeleneteket, amiket nem szűrtünk át a valóságon és a szereplőinken, ki kellett vágni, mert egyszerűen nem sikerültek. Teátrális jelenetek voltak ezek: az egyikben például annyira dühös lesz Wilson, hogy felrántja a pólóját az áruházban, és azt ordítja, hogy „lehetsz ekkora magyar?!”. A valótlan részek nem működtek, de minden apróság, ami igaz volt és valóságos, igen.