Schwanner/Idők / Magyar Nemzeti Múzeum
2017.01.15.

Mi más lenne a fotográfia feladata, mint a pillanat megragadása? Az időről, a mindig változó jelenről egy rögzített és örök kép készítése? Schwanner Endre a Nemzeti Múzeumban megnyílt kiállításának címe azonban megkérdőjelezi az idő egységének gondolatát. Mit kell értenünk „Idők” alatt? DARIDA VERONIKA KRITIKÁJA.

 Lehet, hogy az idő nem is múlik 
csak az idő képei múlnak”  
(Octavio Paz: Maga az idő)

Egyrészt a kiállított képek a ’60-as, ’70-es években készültek, tehát több évtizedes szakadék van rögzítésük és mostani nézésük ideje között. A válogatás alapja az a fotográfiai életmű, melyet az alkotó 2011-ben adományozott a Nemzeti Múzeumnak, és amelyből a kurátorok (Fisli Éva, Stemlerné Balog Ilona) helyes arányérzékkel alakították ki a teremkiállítást. 

Pantomim
Pantomim (Kárpáthy Zoltán), 1965.

A száguldást megragadó fotók felől (motorversenyeken készült felvételek) jutunk el a lelassulást, a megállást ábrázoló képekhez. A fotográfia lényegi kapcsolatban áll a halállal, írja Roland Barthes, és fényképek mentén végig haladva elkerülhetetlenül szembesülünk az idő múlásával, hiszen a művészportrékon megörökített nagy egyéniségek jelentős része (Richter, Menuhin, Ella Fitzgerald, Marcel Marceau, Mensáros László) már halott, így szinte evidens módon láthatunk az utolsó szekcióban temetéseken készült felvételeket. A kiállítás mégsem az elmúlásról és a gyászról, sokkal inkább az emlékezésről és az emlékezetben tartásról szól. Ahogy arról sem feledkezhetünk meg, hogy minderre a hazai fotográfus szakma egyik megkerülhetetlen mestere, az 1928-ban született Schwanner Endre figyelmeztet.

Fontos kiemelni, hogy ezek a technikailag tökéletes felvételek sohasem hideg képek, épp ellenkezőleg, ihletett pillanatokat ábrázolnak. Megtanítanak arra, hogy a szakmai tudás ugyan elengedhetetlen, de távolról sem minden. A valóban jó képek készítéséhez szükséges még egy kivételes érzékenység, pengeéles figyelem, elkötelezett érdeklődés és a tárgy iránti szeretet is. Amikor ezek mind együtt vannak, abban a szerencsés konstellációban születik meg a kép. 

Mindehhez rengeteg türelem kell. Mivel Schwanner nem hisz a beállításban, ezért időt  hagy a megfelelő pillanat kivárására. Ezzel példát mutat a művészi alázatról is, hiszen a fényképész nem avatkozhat bele az előtte zajló eseményekbe. Nem hamisíthat jelent, nem rendezheti meg az elveszett – a létre nem jött vagy a kamerával lekésett – mozzanatokat. 

Vidámpark
Vidámpark, 1960.

Nem véletlen, hogy Schwannert leginkább az idő művészetei: a zene és a színház érdeklik. Legkifejezőbb portréi a magukra maradó, a közönségről egy pillanatra megfeledkező művészekről készülnek. Miközben arra is képes, hogy megragadja a megragadhatatlant: egy zongorista kezére tekintve szinte halljuk a hangok közötti átmenetet, egy színész testtartása pedig elárulja az előadás ritmusát.  

„Csak akkor jut eszembe fényképezni, ha az előadás vagy a művész (esetleg mindkettő) jelent valamit a számomra” – vallja Schwanner. Erről a személyes érintettségről színházi képei is tanúskodnak. A nagyméretű fotók (zselatinos, ezüst, szerzői nagyítások) mellett, kisebb képernyőkön, gyors vetítésben peregnek két színházi próbafolyamat során készített felvételei. Ez is egyfajta időutazás, hiszen az Ádám Ottó vezette Madách Színház hőskorszakába: a Hamlet (1977) és a Három nővér (1979) próbáiba leshetünk be (a képeken így, a teljesség igénye nélkül, feltűnik Huszti Péter, Haumann Péter, Psota Irén, Mensáros László, Piros Ildikó, Tímár Béla, Sztankay István, Bencze Ilona, Almási Éva, Schütz Ila, Márkus László alakja).

Nehezen lehetne ennél egyszerűbben és hitelesebben beszélni a színházcsinálás lényegéről, annak folyamatjellegéről. A próbafelvételeken a termékeny, közös keresés ideje jelenik meg, melyet a rendező és a színészek közösen élnek át, és amelynek a néző még nem részese. Ennek a láthatatlan előadásnak (vagy inkább előadásoknak, hiszen a próbák során a mű napról napra változik) a megörökítése nem dokumentáció, sokkal inkább prezentáció, amely túlmutat a végül létrejött előadásokon. Többet és mást fejez ki. Hiszen itt az arcokról leolvasható a kezdeti izgalom és feszültség, a későbbi kétely és kétségbeesés, majd az a lázas öröm és lendület, mely azt jelzi, hogy már érezhetően működni kezd a színpadon a szöveg, ösztönössé válik a játék, a rátalálás nagy pillanataival. Látjuk a kiindulást (a könyvet és az összejegyzetelt rendezői példányt, az első olvasópróbák szövegre koncentráló figyelmét), ahogy a végpontot is (a felszabadultan mozgó színészi testeket), de ezek között nem állítható fel semmilyen fontossági sorrend. Minden színházi pillanat egyformán jelentős idő.

A képeknek köszönhetően szintén életre kel Mensáros László XX. század című előadóestje. Az Egyetemi Színpadon 1965-től 1982-ig játszott művel való találkozására Schwanner így emlékszik vissza: „Rögtön az első előadások egyikét láttam. Azt végighallgatva, azt mondtam és mondom most már mindörökre, hogy ... életem legnagyobb színházi élménye volt. Akkor elhatároztam, hogy lefotózom végig az előadást.” (Mensáros Péter lejegyzése) 

A
A "Nabonga", 1949.

Ezt a kivételes szövegmontázst – az ’56-os szerepvállalása miatt bebörtönzött és a színpadra épp csak visszaengedett – Mensáros maga állította össze, olyan versekből és kordokumentumokból, melyek a század eklektikus és borzalmas eseményeinek tablóját tárták a hallgatóság elé, mindenfajta ítélkezés nélkül, közös végiggondolásra invitálva. Schwanner fotográfiája, amely homogén, sötét háttér előtt mutatja az apró, mégis a homályból kiváló, azzal szembehelyezkedő emberi alakot, pontosan érzékelteti az előadás atmoszféráját. 

A XX. századról készült további képek sem szokványos előadásfelvételek, hiszen gyakran csak egy-egy kifejező mozdulat jelenik meg rajtuk: egy ökölbe szorított vagy levegőbe lendülő kéz, egy pulpitusra támaszkodó tenyér. Ugyanígy a szónoki emelvényen elhelyezett szövegkönyv is szereplővé válik. Leginkább gesztusfényképészetnek nevezhetnénk ezt, az agambeni elmélethez kapcsolódva, mely szerint a gesztus nem halott póz, hanem eleven közvetítés. Így a gesztus nem valami másra utal, hanem önmagában bír jelentéssel és érvénnyel. A gesztust ez a puszta kifejezőerő etikai érvényességgel ruházza fel. Ahogy Mensáros előadása, úgy Schwanner képei is olyan önmaguk által, önmaguk számára támasztott normát képviselnek, mely a XXI. század felől nézve is példamutató. „Képpel sem tudok arról beszélni, amiről nincs véleményem” – mondja a fényképész, akinek minden munkája állásfoglalás. Ezek a képek kérdőre vonnak minket: vajon milyen a mi viszonyunk a saját századunkhoz?

Schwanner képein az idők egymásra rétegződnek. Nem igaz, hogy az időben nincs változás, ahogy ezt a kiállítás végén látható két portré is igazolja: a művész régi (1968) és újabb (2012) önarcképe. A fiatal és az öreg arc vonásai mögül mégis ugyanaz a tekintet néz ki ránk, egyidőben. Ehhez hasonlóan, a fotográfiák annak az időtapasztalatnak a lenyomatai, mely az idő(k) múlása mögötti állandóságot kutatja, és amelyet Octavio Paz így írt le: 

„Az időben ott egy másik idő is
mozdulatlan”

A kiállítás megtekinthető 2017. január 29-ig.