Óbudai Danubia Zenekar / Zeneakadémia
2016.12.06.

Slágerdarabbal nyitotta az Óbudai Danubia Zenekar legutóbbi koncertjét a Zeneakadémián, és egy olyan művel fejezte be, amely aligha válhat közönségkedvenccé. Közben pedig felcsendült egy magyar zsoltár, 1956-ot sirattuk október 23. és karácsony között félúton. CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA.

Még szerencse, hogy jobb ízlése volt a korabeli rádiós kollégáknak a mai kultúrbiztosoknál, és így az Egmont-nyitányból lett ikonikus zenedarab, és különféle all-stars összeállásokból tákolt dalocskák helyett Beethovent lehet elővenni az évnek ebben a szakában. Így tett az Óbudai Danubia Zenekar is, az együttest azonban Takács Kati előzte meg, aki Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalta.

Hámori Máté
Hámori Máté

Ízlésesen, talán kissé túlságosan megfontoltan, de mindenképpen koherens tempókkal szólalt meg az Egmont-nyitány. Már a mű elején feltűnt, hogy milyen kimért tempóban irányítja az együttest Hámori Máté, de ezt a kimértség inkább hatásos feszültséget okozott, mint unalmat vagy lanyhaságot. Az Allegro con brio fináléban pedig remekelt a zenekar, és ezt annak ellenére állítom, hogy a záróakkordoknál a pikolófuvola majd egynyolcad ütést késett.

Kodály Psalmus Hungaricusa Bartók Táncszvitjével és Dohnányi Ünnepi nyitányával egyetemben Buda, Pest és Óbuda egyesítésének félévszázados fordulójára készült. Hármuk közül Kodály volt a leginkább ambiciózus – kórusra, tenorra és nagyzenekarra írt művet, mely az 55. zsoltár Kecskeméti Vég Mihály-féle régi magyar fordítását-átköltését zenésítette meg. Mégis furcsa, hogy noha címe általánosan ismerősen csenghet, ma mégis oly kevesen ismerik ezt a művet – Kodály talán legjobb művét – igazán. Ennek oka persze könnyen kideríthető: a Psalmus nyomokban ugyan merít a népzenéből, de nem fülbemászó népdalokat, folklórszerű dallamokat állít a mű középpontjába, magyaros jellege inkább organikusan, belülről fakad, mint parafrázisok, adaptációk felhasználásából. A Psalmus címében, hangvételében sem „paraszti”, de nem is pompásan, felhőtlenül harsogó, ahogy azt egy jubileumi kompozíciótól várnánk. Egyszerűség jellemzi: Bónis Ferenc szavaival élve „románkori bazilika”. Sőt, az alábbi sorok után az is felötlik a hallgatóban, hogy való-e ilyet írni egy város egyesülési évfordulója alkalmából: „Egész ez város rakva haraggal, / Egymásra való nagy bosszúsággal, / Elhíresedett az gazdagsággal, / Hozzá fogható nincsen álnoksággal.” Hámori Máté együttesének nagyon jól áll ez a darab, vastag, erőteljes hangzásokkal szólalnak meg a folklór ihletésű dallamok, érzelmek, hangulatok áramlanak a zenén keresztül.

Óbudai Danubia Zenekar
Óbudai Danubia Zenekar

Fekete Attila énekesi teljesítménye meggyőző, gyakran sikerrel feszegeti saját határait. Sosem veszik el a zenekar mögött, nem tör az előtérbe, de mégis dominálni tud. Érdemes a Nemzeti Énekkar első megszólalását is rögtön megemlíteni, gyönyörű összhangban működtek ugyanis együtt a zenekarral, később a csúcspontokban pedig kulcsfontosságúvá váltak a drámai hangzás kialakulásában. A kórus és a szólista intenzív, izgalmas „concertálását” a mű első szakaszából („Gyakorta köztük gyűlések vannak…”) kiváló példa arra, hogy milyen magas minőségben működtek együtt az előadók. A „dies irae” hangulatú utolsó szakasz („Igaz vagy Uram, ítéletedben”) erőssége hangerejében és abban a stabil, méltóságteljes tempóban rejlett, melyre Hámori biztos kézzel irányította a zenekart.

Sosztakovicsot nem gyötörte szívbaj, hogy szimfóniák számában túllépi a baljós kilencest, írt is tizenötöt ebből a műfajból. A 11. szimfónia 1957-ben készült, a mestert egy Lenin-renddel is megajándékozták érte. Maga a szimfónia is hasonlít kissé a Szovjetunióhoz: nagy, rendkívül sok minden van benne, de sokan úgy gondolják, hogy erősen túlnőtt az ésszerű méreteken. Ez utóbbit azért tettem hozzá, mert a hetven perces mű próbára tette a közönséget, a végén pedig egy részükön világosan látszott, hogy nem a bekövetkezett katarzis miatt örülnek a záróakkordnak, hanem mielőbbi távozásuk zálogát találták meg benne. Az első, Adagio tétel hideg, baljós hangjai rögtön meghatározzák a szimfónia hangulatát, de Sosztakovics zenéjében egyébként is jellemző az a nyers, személytelen, mindent átfogó fájdalom, mely e szimfónia minden tételére ráüti bélyegét. Sosztakovics diadalmas akkordjai mollban szólnak, magával ragadó ritmus helyett bántó, éles, kalapácsoló ütemeket hall az ember. A Danubia kiválóan közvetítette ezt a sajátos, sosztakovicsi hangvételt. Kirobbanó formában játszottak a zárótételben, melynek indulója különösen erőszakos hangvételű – minden ünneplés mögött szenvedés lapul ebben a zenében, és akármilyen hosszú is volt ez a szimfónia, az utolsó tétel hangjai lenyűgözően szóltak.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2016. november 23.