Westworld / HBO
2016.12.06.

Az HBO idei évének legnagyobb dobása, a Westworld egy rég elfeledett mozifilm sorozat-változata. Esetleges választásnak tűnik, valójában tudatos továbbgondolása a csatorna legsikeresebb saját gyártású szériáinak. CSIGER ÁDÁM ÍRÁSA.

Mindenekelőtt tökéletes True Detective-pótlék, amire szükség is van, tekintve, hogy a második évad csalódást okozott, a harmadikra pedig azóta is várunk. Első látásra persze a két sorozatnak semmi köze egymáshoz, még a műfajuk is eltérő. Valójában viszont a True Detective sem krimi-thriller szálával vonult be a filmtörténetbe, sőt, az inkább csak blöff volt, kisebbfajta csalódást is okozott a fináléban. Nic Pizzolatto szériája inkább önreflexióban és posztmodern iróniában volt erős: Rust Cohle egzisztencialista monológjait világba vetettségünkről az egyetemi tanárból sorozatíróvá átnyergelt szerző filozófusoktól kölcsönözte. Ilyen eszmefuttatásokat persze nem nyomozóktól hallani, hanem az írók szócsövétől, és maga Pizzolatto is beszélt arról interjúiban, hogy Cohle karaktere kvázi öntudatára ébred, rájön, hogy nem több egy ponyvaregény dróton rángatott hősénél.

Anthony Hopkins és Jeffrey Wright
Anthony Hopkins és Jeffrey Wright

Mintha csak az HBO-nál tudatosan keresték volna az alapanyagot ahhoz, hogy egy fokkal továbbgondolják a sok rajongói teóriát és értelmezést szülő sorozatot. Megtalálták a tökéletes matériát Michael Crichton Westworldjében, ami kevésbé ismert ugyan, mint a Jurassic Park, de nagyjából ugyanarról szól, csak kalandparkjában dinoszauruszok helyett westernek karaktereiként programozott, embernek kinéző robotok szórakoztatják a fizető vendégeket. És persze mi másról szólhat egy ilyen sci-fi vidámparkban játszódó történet, mint egy áldozatokkal járó üzemzavarról.

Nagy különbség viszont a Jurassic Parkhoz képest, hogy a Westworld mesterséges Vadnyugatának robot-karakterei előre megírt programot követnek, ellentétben a kontrollálhatatlan dinókkal. A western-hősök történetét nem csak a valóságban, de a sorozat világában is írók szövik, akik gyakorlatilag egy nagy szappanoperán dolgoznak: ez igencsak direkt metafora arra, ahogy a tévészériák is készülnek, főleg az olyan multiknál, mint az HBO. A filmbeli robotok valóságnak hiszik a köréjük épített western-díszletet, életük valahol a Truman Show reality-műsora és az Idétlen időkig (Groundhog Day) időhurkai között helyezkedik el, mivel bizonyos időközönként újrakezdik a cselekményszálaikat, emlékeiket pedig törlik.

James Marsden és Evan Rachel Wood (A képek forrása: MAFAB)
James Marsden és Evan Rachel Wood (A képek forrása: MAFAB)

A sok bennfentes poén mellett ehhez hozzájön még a mesterséges intelligencia öntudatra ébredésének toposza, amit jó pár moziban láttunk már A Terminátortól az Ex Machináig. Ebben a sorozatban a karakterek tehát a True Detective-ben látottaknál is direktebben jönnek rá, hogy csak játékszerek az írók kezében, és fellázadnak „isteneik” ellen, ahogy Rust Cohle, csak jóval tettlegesebben. A Westworld valójában tehát meta-történet, önmagáról, a tévésorozatok készítéséről szól, azonban több is puszta posztmodernista köldöknézésnél. Ennek is egzisztencialista a világképe: emberekként hiszünk a szabad akaratban, öntudatosnak gondoljuk magunkat, de látva a robot-karakterek monoton rutinjait, mi is rájöhetünk, hogy valójában öröklött biológiánk és neveltetésünk programját követjük, ugyanazokat a köröket futjuk minden nap, mintha csak időhurokba keveredtünk volna.

Ha filozófiát nem is akarunk belelátni, a Westworld akkor sem öncélú, mivel szórakoztatóipari szatíraként is értelmezhető. A látogatók azért érkeznek ebbe a sci-fi kalandparkba, hogy újraéljék a romantizált történelmi múltat, nosztalgiázzanak egyet, ahogy a kosztümös filmek nézői, és hogy kipróbáljanak egy élőszereplős videojátékot, mivel legtöbbjük küldetések megoldása helyett embernek kinéző robotokat öl, dug vagy erőszakol meg. Az HBO sorozatai közül a Trónok harcát sok kritika érte erőszak- és szexualitásábrázolása miatt, a Westworld pedig mintha egy válasz vagy apológia lenne erre. Ez a sorozat már nem eyecandy a férfinézőnek, a női meztelenségre kíváncsi voyeurök itt nem a közönség, hanem az antagonisták soraiból kerülnek ki: találó, hogy a széria tényleges főhőse egy bordély bölcs madame-ja, akit egy negyven feletti afroamerikai színésznő, Thandie Newton alakít. Ez a széria már nem vádolható a színésznők szexuális kizsákmányolásával, hanem sokkal inkább arról szól. Nem kérdés, találó ötlet volt-e remake-elni Crichton munkáját: az a fajta eszképizmus, amiről ez a sorozat szól, ma már átköltözött a mozikból a kis képernyőre a végtelenségig folytatható tévészériák és valóságshow-k képében.

A Westworld ellenméreg a sorozatok által gyakran kiváltott függőségre, de ennek alapállásból is vannak hátrányai a dramaturgia szempontjából, ez az ellenméreg ráadásul túl jól sikerült. A pilot epizódot például csúnyán túlírták: azonnal leleplezik benne, hogy mennyire súlytalan az, ami a vadnyugati vidámparkban történik, aztán a többi kilenc részben elvárják, hogy mégis merüljünk el ebben az univerzumban úgy, mint a Trónok harca fantasy-világában, és szövögessünk rajongói teóriákat, mint a True Detective alkalmával. A pilot végén megsejtetik, miről fog szólni ez a sorozat: a park rabszolgái fellázadnak elnyomóik ellen. A gond az, hogy ez túl lassan következik be. Az önreflexiónak és az iróniának tehát ára van: az alkotók az HBO-nál a kelleténél többet fedtek fel a saját trükkjeikből, kiteregették műhelytitkaikat, így a várt csoda is elmarad.

Christopher Nolan fivére és alkotótársa, Jonathan Nolan sorozatát azért a színészek miatt mégis bőven megéri végignézni: Ed Harris éppoly vérfagyasztó a kalandpark-függő antihős szerepében, mint Anthony Hopkins, aki gyakorlatilag ugyanazt a zseniális mérnököt alakítja, akit Richard Attenborough a Jurassic Parkban, csak épp mentor helyett antagonista. Ha másért nem is, legalább azért lehet a robotok (Evan Rachel Wood, James Marsden) és kezelőik (Jeffrey Wright, Sidse Babett Knudsen) sorsáért aggódni, hátha az őket alakító színészek is visszatérnek a második évadra.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Csiger Ádám