Az újhullám nem csillapodik: az Aferim! rendezői Ezüst Medvét nyert, A kincs pedig elhozta az Un Certain Talent díjat Cannes-ból. Szintén az Un Certain Regard mezőnyében futott az Egy emelettel lejjebb (Un etaj mai jos) az újhullám egy másik fontos szerzője, Radu Muntean rendezésében. Jude és Porumboiu új munkáihoz hasonlóan ez is a kolozsvári TIFF fő attrakciói közé tartozott. Noha hazai pályán is kikapott A kinccsel szemben a legjobb román film díjáért, Muntean műve nem marad el a két díjnyertes alkotástól.

Az Aferim!-hez hasonlóan e filmnek is markáns a zsánere, csak western helyett immár krimi-thriller. A bonyodalom egy rejtélyes haláleset, ami bűnügyi műfajt ígér. Egy emeletes ház egyik lakásában fiatal nő hullájára bukkannak, és mivel gyaníthatóan (kéj)gyilkosság történt, a hatóságok nyomozni kezdenek. A thriller pedig ott jön a képbe, hogy a főhős nem a detektív (mint egy krimiben), és nem is a tettes vagy az áldozat (ahogy a horrorban), hanem egy szem-, pontosabban fültanú.

A hős egy autók papírmunkájával foglalkozó családapa, akinek az élete feleségével közösen vitt vállalkozásáról, videójáték-függő fiáról és kutyájáról szól. Épp indul kutyát sétáltatni, amikor veszekedés üti meg a fülét, mely egy lakásból szűrődik ki a lépcsőházba. Hallgatózik egy hangyányit, de gyorsan megbánja, kilép ugyanis a lakásból egyik szomszédja, egy fiatalabb férfi. Hősünknek viszont hamar akad nagyobb gondja is annál, mint hogy rajtakapták a hallgatózáson. Mint később kiderül, a lakás tulajdonosát meggyilkolták, épp abban a napszakban. A thrillerek bonyodalma gyakran egy rosszkor, rossz helyen lévő átlagember balszerencséje, és e követelményt a jelen film perfektül teljesíti, hisz a családapa ellen minden összejátszik. A jó thrillerhős azonban nem ártatlan áldozatként kerül bajba, hanem elkövet egy ősbűnt, határsértést, és ezzel szabadítja magára (karmikus bűnhődésként) a műfajtól megszokott izgalmas és feszült kalamajkát. A potenciális koronatanú a hallgatózást ugyan nehezen kerülhette volna el, de nem sokáig marad ártatlan: amikor kihallgatják, tagadja, hogy bármi gyanúsat tapasztalt volna.

Ezzel már-már bűnrészessé válik, így ez már igazi thrillerbűn, meg is lesz a büntetése. Ha hősünk azért nem vallott, mert féltette önmaga és családja nyugalmát vagy életét, akkor csöbörből vödörbe esett. A gyanús szomszéd ugyanis hamar megkörnyékezi, sőt meg is bízza autója papírmunkájával. A megbízás egyértelműen értelmetlen, csak egy mutyi, de azért elvállalja. Mi több, a szomszéd beférkőzik a fültanú családjába, amiről pedig már az otthon megszállásáról szóló pszichothrillerek juthatnak eszünkbe. A fiatalabb férfi hősünknél jobban ért az informatikához, így hamar összebarátkozik annak fiával. Sok a felfüggesztett, visszatartott, így feszültséget teremtő kérdés: mi jár a szomszéd fejében, megpróbálja lefizetni a fültanút, vagy épp meg akarja félemlíteni, esetleg vadászik rá? Elmegy valaha a hős a rendőrségre?

E film nagy trükkje, hogy nyitott kérdései nem csak a bűnthriller műfajába illenek, hanem az  új román mozi törekvéseibe is. A kérdések végül nyitva is maradnak, amiben a román újhullám rögrealizmusa dolgozik, mely szerint a valóság megismerhetetlen és élményeink szubjektívak. Nem látunk a karakterek fejébe, csak feltevéseink lehetnek arról, hogy mit miért tesznek. Még az sem biztos, hogy gyilkosság történt, és hogy a szomszéd a bűnös. A film épp akkor ér véget, amikor egy hollywoodi thrillerben a hős és a nemezis játszmája még csak elkezdene izgalmas lenni. Egy műfaj és egy művészfilmes iskola harmonikus együttélését látjuk.

Az új román mozi híres arról is, hogy realistán ábrázolja a hétköznapi életet, a thrillerbűnnek pedig valami olyan kisemberi hibának kell lennie, ami ugyanúgy bárkivel megeshet, mint az, hogy rosszkor vagyunk rossz helyen. E film cselekménye tökéletesen hiteles, velünk is megtörténhet, és akár a napi újságban is olvashatunk ilyen esetről. Mind az áldozat, mind a gyilkosság képkereten kívül marad, a kamera csak azt látja és hallja, amit a főhős, amiben egyszerre munkál a román művészfilm minimalista realizmusa és a főhőssel való minél teljesebb azonosulás, ami a thriller egyik erőssége. Muntean anélkül teremt feszültséget, hogy oda-vissza vágna két vagy több párhuzamos cselekményszál között. Közönségcsalogató premisszát választott és tökéletesre csiszolta a dramaturgiát, de eszében sincs a publikum vágyait szem előtt tartani, a thrillert tehát pusztán felhasználja szerzői céljai érdekében.

Ahogy a bürokrata kisember hősködés helyett félrenéz, az nem csak thrillerbe illő gyarlóság, de nagyon is valószerű és banális önzés is. Mindezt a rendező realizmus és társadalomkritika gyakorlására használja. Noha a főhősnek bűntudata van, dilemma ide vagy oda, újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, erkölcs és túlélés számára kizárják egymást. A megölt lány mindenkit csak ideig-óráig, a rosszmájú pletykálkodás erejéig érdekel. A szomszédok mérget vennének rá, hogy a nő könnyűvérű volt, és magának kereste a bajt. A panel lakói alig ismerik és még kevésbé érdeklik egymást. E történet akár a román kommunista érában is játszódhatna, de Muntean nem kíméli korunk kozmopolita tendenciáit sem. A megölt lány facebook-profiljának nézegetése perverz örömet okoz, a gyereknek pedig agyára mentek a videójátékok, álmában is azokról motyog.

Mindez alapján e film akár holmi hegyibeszédnek is tűnhet, de a naturalista rendezés okán korántsem ilyen. Muntean képekkel és életszerű szituációkkal mesél, néhol nem is olyan fekete humorral. És míg az Aferim! totáljainak térmélységében és kosztümjei mögött elvesztek a kiváló alakítások, addig e film egyik erőssége a színészi játék. Iulian Postelnicu alakításában a gyilkos nem csak sötét tekintetű, tenyérbemászó nemezis, de bűnbe esett, gyötrődő átlagemberként maga is már-már thrillerhős, a fültanút játszó Teodor Corban pedig szintén antihős és esendő utcaembere egy személyben. Utóbbi ráadásul egyszerre jegyzi főszereplőként mindkét filmet. A román mozi mellett neki is jó éve van.