Rajongjunk érte bármennyire is, a műfaj kezd kiismerhetővé válni, így ha nem kínálnak meg minket az alkotók rövidesen valami újítással, az aktuális nordic noirok könnyen bekerülhetnek a „futottak még” vagy a „profi iparosmunka” kategóriájába. Ez történt a Fácángyilkosok esetében is, ami adaptációnak és 119 perc atmoszférikus borongásnak nem rossz, de lényegesen gyengébb, mint a Jussi Adler-Olsen író jegyezte Q ügyosztály-krimik első darabja, a Nyomtalanul (és akkor a zsáner krémjéről még meg sem emlékeztünk).

Régi ismerősként üdvözölhetjük tehát a két főszereplőt, Mørck (Nikolaj Lie Kaas) és Assad (Fares Fares) nyomozókat, vagyis a depressziós „piást” meg a kedves „arabot”, akik továbbra is egy alagsori irodahelyiségben nyitják újra a döglött aktákat. Most éppen azért, mert Mørck a lelkiismeretével küzd: az egykori zsarura, akit elhajtott, amikor az a gyerekei látszólag megoldódott gyilkossági ügyében kért tőle segítséget, holtan találnak rá: öngyilkosságot követett el. 

Egy húsz évvel korábbra visszanyúló ügy kezd fokozatosan kirajzolódni, amiben kitüntetett szerephez jut a múltból egy bentlakásos iskola, és annak egykori kiváltságos diákjai, akik a jelenben a dán gazdasági és politikai elit részét képezik. Pontosabban az egyikük, Kimmie (Danica Curcic) hiányzik (erre utalva a nemzetközi forgalmazásba a The Absent One címmel került be a film), és senki nem tudja, hová és miért tűnt el, de mintha a föld nyelte volna el. Pedig, mint a flashbackekből kiderül, valamikor nagyon is aktív és meghatározó tagja volt a tinédzser bandának (a fiatal Kimmie-t Sarah-Sofie Boussnina alakítja), amit a pasija, Ditlev Pram (Marco Ilsø) vezetett – ő később Dánia irigyelt hotelmágnásává (Pilou Asbæk) nőtte ki magát. És hogy mi köze ennek az elkényeztetett, unalmában garázdálkodó, perverz és manipulatív játékokat játszó társaságnak a halott testvérpárhoz? Nos, ez az, ami szinte a kezdetektől elég kézenfekvő, de hát a skandináv krimiknek, ugye soha nem a whodunit volt a lényege, mint inkább maga a bűn (a hozzá vezető úttal) és annak társadalmi vonatkozásai. 

Az utóbbi bemutatatásában azonban nem erőlteti meg túlzottan magát a Fácángyilkosok: helyenként majdhogynem melodrámai hangot megütve állítja szembe egymással a gazdag kiváltságosok és a kiszolgáltatott, nincstelen szegények világát. Az előbbieknek mindent szabad, mert összeköttetéseiknek, befolyásuknak hála, bármit megúszhatnak; az utóbbiak azonban csak a méltóságuk morzsáiból táplálkozhatnak, esetleg a dühükből és/vagy a bosszúvágyukból.

Hogy a zord tekintetű Mørck melyik társadalmi réteggel szimpatizál, egy percig sem lehet kétséges. Túl ezen azonban sok minden nem derül ki a nyomozóról, amiért azért is kár, mert a műfaj egyik jellegzetessége épp a karakterközpontúság: elég csak azt a Kurt Wallandert magunk elé idézni, aki Henning Mankell önmarcangoló hőseként minden ügyébe bevonódik, a saját életére vonatkoztatva a bűneseteket és magát a nyomozást is. A Fácángyilkosokban ezzel szemben mindössze annyi derül ki az elvált főhősünkről, hogy van egy fia, akit, miután az lazán beköltözik hozzá egyik nap, inkább kikerül, mintsem, hogy elbeszélgessen vele. Ettől mélyebbre azonban nem ásunk apai lelkébe. 

Egyszóval hiába volt kasszasiker Dániában ez a mozi, és helyezték már kilátásba változatlan szereposztással a harmadik Mørck-krimit (Palackposta) is, a Fácángyilkosok nem az a skandináv detektívtörténet, amelynek megnézése után feltétlenül szükségét érezzük annak, hogy lássuk az előző részét is, és várjuk a folytatást. Hozza a kötelező nyomasztó stíluselemeket, nem válik a műfaj paródiájává sem, de valahogy inkább a felszínt kapirgálja. Az ilyen filmekre szokás azt mondani, amit már fentebb is leírtunk: „profi és iparos”. A mestertől átvettük ugyan a munkát, mert végül is elvégezte, amire leszerződött, de nem valószínű, hogy hívnánk még egyszer, mert közelebbről szemügyre véve a kivitelezést, azt látjuk, hogy minden elemet lehetett volna sokkal nagyobb odafigyeléssel, és jobb alapanyagot is kiválasztva megmunkálni.