A román törvényhozás ezzel a gesztussal reméli elejét venni a további káros vitáknak. A román-magyar diplomáciai konfliktus így vagy úgy oldódni fog (vagy fokozódni, amíg a politikai haszonelv azt diktálja). A viták, hogy valóban eredeti-e a székely zászló, és egyáltalán székely zászló-e a székely zászló, elülnek. (Ez a kérdés a politikai marketing mai harcmodorában, a kulturális feledékenység és műveletlenség jelen állapotában nem nagyon érdekel senkit; abból lesz nemzeti szimbólum, amit a PR-tanácsadók, a választási kampányfőnökök éppen jónak látnak. Ha holnaptól a pávatoll tűnik megfelelő azonosító jelnek, akkor azt tűzzük ki, mégpedig oda, ahova jólesik, de legfőképpen oda, ahonnan jobban látszik.) Ami mindezek után „nyereségként” Magyarországon marad az „ügyből”, az a jó nacionalista hecc okozta pártos örömérzet (jól megmutattuk a románoknak, és mindenkinek, aki nem velünk, tehát ellenünk van), egy újabb erdélyi trófea a székely zászló lobogtatásában élen járó Fidesznek, újabb urnához hívó szó 2014-re.
 Bartók Béla |
A veszteségek listája ennél sokkal hosszabb Magyarországon és Erdélyben is. Ennek első tétele a tovább romló magyar-román kapcsolatok, bár emiatt nem érdemes aggódni. Egyrészt a nemzeti hullámvasutat, a hol romló, hol javuló viszonyokat, a már elért eredmények semmivé tevését, majd újjáépítését már megszoktuk. Másrészt a kapcsolatok romlása két félen múlik, és quod erat demonstrandum: lehet, sőt szinte biztos, a románoknak több esze lesz. Bármilyen intenzíven dolgozik is a Fidesz a külpolitikai kapcsolatok zátonyra kormányzásán, a szavazatokra váltható országok és nemzetek közötti feszültség fenntartásán, a mindenkori román kormány jól tudja, hogy az erdélyi magyarokra „szükség van”. A jó, de legalábbis elviselhető szomszédi viszonyt fenntartandó. Mint ahogy Bukarestben, Victor Ponta miniszterelnök nyilatkozatai alapján, az is nyilvánvaló, hogy ebben az ügyben is az Orbán-kormány, a jelenlegi magyar országvezetés taktikájáról van szó. Ha megy a mostani magyar kormány, jó eséllyel mennek vele a hasonló konfliktusok is – remélik a románok közül többen.
A veszteséglista másik tétele a nemzeti kultúra fogalmának kiüresítése, az azzal való visszaélés. Erre is volt és van számtalan példa. A nemzeti kormány ebből él évek óta, a „székely zászló” (a nem létező szimbólum) ügye, a mögüle felsejlő konszenzus- és legitimitáshiány, a ki- és megbeszéletlenség csak egy a sokból. Nem ezen áll vagy bukik a nemzeti kultúra jelene-jövője, mellékes szimptóma ez, nem a betegség maga.
Ami veszélyes és nehezen elkönyvelhető veszteség a székelyzászló-ügyben, az annak „székely – és így erdélyi – ellenessége”. Aminek most szemtanúja lehet az Erdély és a székely közösségek iránt érdeklődő – túl a Fidesz-kampányon –, az az, hogy ellehetetlenül a kulturális identitás (újra) fogalmazása. Ma a székelynek-magyarnak csak egyetlen, pártos értelme van. Ami ezekhez a fogalmakhoz kötődik: hatalmilag biztosított evidencia.
 Tompa Miklós |
Minden kérdés, kétely, alternatíva: árulás. Pedig, apropó székely ügy, kérdés, hogy van-e egyáltalán egységes, jól körülhatárolható, a jelenlegi adminisztratív keretek közé illeszthető Székelyföld, amelyre oly határozottan hivatkozik minden megszólaló, amelynek az autonómiáját évről évre egyre hangosabban követelik. (Ez a dilemma olyannyira megválaszolatlan, hogy el sem lehet jutni addig, „kell-e” vajon ennek a ki tudja mettől meddig, miért és hogyan tartó térségnek külön zászló, azonosító jel, és ha igen, ugyan mi végre?) Ha van ilyen régió, van-e hozzá regionális identitás, kultúra? Ha nincs, „mesterségesen” létrehozható-e? Ha van, milyen állapotban van, mennyire tartalmas, korszerű? A térségi tartalmaknak mi a viszonya a nemzeti kultúrához? Ha ezek felől a problémák felől nézzük a székely ügyet, egyértelműen látszik: nem is székely ügy ez, hanem nagyon is magyar dilemma.
A megválaszolatlan kérdéseket most eltakarják a székely zászlók. Pedig sok dilemmát korábban már megválaszoltak. Van olyan kulturális hagyaték, amely a huszadik század folyamán többször figyelmet érdemelt, leltárba vétetett. Vannak olyan kulturális stratégiák, amelyeket már kitaláltak, kipróbáltak, csak tovább kellene gondolni őket.
 Tamási Áron |
Bartók Béla csíki, gyergyói gyűjtőútjai (a vidék – Székelyföld – nehézségeiről, furcsaságairól több levél, feljegyzés született), az általa megmentett székely népdalkincs nélkül a mai kortárs magyar zenei tudás is sokkal szegényebb lenne. A „székely irodalom”, az a meggyőződés, hogy itt van egy (több), újra és újra használható nyelvi regiszter, Tamási Áron óta evidencia. A Tompa Miklós alapította „Székely Színház” egyszerre igyekezett helyiérdekűvé („székellyé”) tenni az erdélyi magyar színjátszást, és nemzetközileg elismert színvonalú műhelyként működni, továbbá beépülni, megerősödni a romániai intézményrendszerbe.
A „székely” mint védjegy, mint lehetőség évtizedek óta jelen volt. Szinonimája volt a tartalomnak, az autenticitásnak, a színvonalnak, a korszerűségnek, de legalábbis az erre való törekvésnek. Most pedig nem történik más, a magyar kultúrpolitikának, a zászlóügynek hála, mint mindennek a tagadása, lezüllesztése, giccsesítése. Bartók, Tamási, Tompa örökségének eltékozlása, felszámolása.
A kulturális jelenlét helyett fizikai-földrajzi térfoglalás folyik: a székely lebensraum hamis jelképekkel való körülkerítése. Azok, akik a szimbolikus erőpolitikát gyakorolják, úgy gondolják, ez a térség lesz az erdélyi magyar közösség utolsó mentsvára. Ide kell visszahúzódni, tömbmagyar számbeli fölényt gyakorolni, ide kell „kitelepíteni” a szórványtelepüléseken élő magyarokat. Erdélyt fel kell adni, és Székelyföldre kell cserélni. Székelyföld pedig attól lesz székely, ha mindenhol ott lebeg majd egy kampányban felkent textil, amiről azt mondják, székely. Bartók, Tamási, Tompa és társai pedig mehetnek a sunyiba.