Andrea Arnold második nagyjátékfilmje, az Akvárium dinamikusan indul, és egy percre sem veszít a tempójából – szinte minden eseményt a főszereplő, a tizenöt éves Mia (a zseniális alakítást nyújtó Katie Jarvis) szemén keresztül látunk, zaklatott, kézi kamerával rögzített képeken. A rendezőnőt már első nagyjátékfilmjében (Red Road) is a „female gaze”, vagyis a női tekintet, a női szemszög kérdésköre izgatta. Ott egy biztonsági kamerákat üzemeltető, és azokat egész nap szemmel tartó, középkorú nő volt a főszereplője, most pedig egy tinédzser, aki már az első jelenetben szinte felrobban a feszültségtől, pánikrohamot kap, majd ketrecbe zárt vadállatként körbelohol szegényes territóriumán, egy lepattant emeletes panelházakkal teli lakótelepen, valahol Essexben.
 Jelenetek a filmből |
A film címe egyszerre utal a rémes, kívülről üvegkalitkáknak tűnő konkrét környezetre, no meg arra a miliőre, amely tágabb értelemben a lányt körbeveszi: a mozgástér behatárolt, a lehetőségek szűkösek, minden fullasztó, a változásra nincs esély, a nagyhal mindig felzabálja a kisebbet. Hősnőnk egyedüli öröme, hogy viszonylag jól táncolja a hip-hopot, időnként alkohollal kábítja el magát, és eljárogat egy öreg kancához a környéken, akivel azonosul: a ló, Miához hasonlóan, tizenöt éves, és láncra verve éli az életét.
A lány családi háttere csakhamar magyarázatot ad a vadságára, a kezelhetetlenségére, a pánikbetegségére: az anyja, Joanne (Kierston Wareing) alig harminc, akinek Mia és a kishúga, Tyler láthatóan a terhére vannak, a barátnőivel gyöngédebben beszél a telefonban, mint a saját gyerekeivel, és – ami tulajdonképpen érthető az ő korában – főként a pasik és a bulik érdeklik.
A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Joanne egy átmulatott éjszaka után hazacipeli a vonzó Conort (Michael Fassbender szintén parádés alakításában), aki lassanként a család részévé válik, egy új világ ígéretét hozva el magával: bár elmondása szerint idős édesanyjával lakik, kocsija van, biztos állása, a lányokkal gyöngéden, figyelmesen bánik, közös programokat szervez, Miát pedig arra biztatja, hogy kezdjen valamit a tánctehetségével.
Az a szexuális feszültség azonban, mely már megismerkedésük pillanatától tapintható kettőjük között, nyilvánvaló, hogy hová fog vezetni. A „female gaze”, amivel ifjú főszereplőnk Conort illeti, cseppet sem nevezhető tartózkodónak, és legalább olyan mélyen feltárja a lány lelkét, mint azok a pillantások, amelyekkel az anyját méla undorral, a láncra vert lovat túláradó szeretettel, a táncos munkára jelentkező konkurenciát pedig bizonytalankodva szemléli.
A szexualitás katartikus, vad, ösztönös és következményekkel járó élmény ebben a világban, olyasmi, aminek tényleg súlya és tétje van. Conor, amilyen váratlanul felbukkant a családban, olyan gyorsan le is lép a Miával megesett nász után – azzal azonban nem számol, hogy hősnőnket az utca nevelte, csalódott ő már annyit az életben és az emberekben, van annyira büszke és öntörvényű, hogy megtáncoltassa egy kicsit a férfit. A film egyik legszebb, leginkább szívhez szóló jelenete az a szcéna, melyben a közös elhagyatottságnak, kihasználtságnak, megcsalatásnak köszönhetően megszületik végre a női szolidaritás: a végig ellenségeskedő, rivalizáló, három lányból álló kis család összekapaszkodva, szavak nélkül táncol, időleges fegyverszünetet kötve.
 A képek forrása: PORT.hu |
Andrea Arnold filmje végig ilyen: apró életképekből, szótlan drámákból áll össze. Conor személyén keresztül két világ, egy melósok lakta, fullasztó környék és a kertvárosi, álságos idill keresztezi egymás útját, hogy mindkettő megtapasztalja, milyen igazi és talmi értékek mentén szerveződik a másik, milyen erők, hazugságok és árulások mozgatják.