A reset/újragondoltuk cím pontos, és nem csak azért, mert a záródarab Trisha Brown Set and Reset című 1983-as darabjának újraalkotása, hanem mert a nyitó darab a néptánc újragondolására tesz kísérletet, a középső pedig egy ismert párkapcsolati dilemmát mutat meg más szemszögből. Stílusos ötlet, hogy a szórólapon felvetett kérdések alapján a nézők maguk is végiggondolhatják, megválaszolhatják, mit gondolnak a jövő táncáról: vajon differenciálódik vagy egységesedik-e majd a táncnyelv, a kortárs tánc felszámolja-e a táncosok és a civil nézők közti határokat, a tánc meditatívabbá vagy akrobatikusabbá válik majd? Ezek különben pontosan olyan kérdések, melyek a hetvenes évek posztmodern táncforradalma óta izgatják a koreográfusokat, táncosokat, tánctörténészeket és iskolateremtőket, és még mindig aktuálisak.
 Cori & Leah. Fotó: Naoya Ikegauni – Saitama Arts Foundation (Forrás: Trafó) |
Az első darab, a Haidau a Budapest Tánciskola hallgatóinak improvizációiból alakult ki, olyan etűdökből, melyeket a táncosok Farkas Zoltán Batyu órájára készítettek, és részben már teszteltek is utcai produkciók alkalmával. A Haidau pásztortáncokon, botolókon alapul, de mindezek a táncok inkább jelzésszerűen köszönnek vissza abban a könnyed, játékos, organikus struktúrájú koreográfiában, mely ugyan spontánnak mutatja magát, de nagyon is ki van találva. A kortárs néptáncnak sokféle útja van, mindig is voltak hívei az ortodox hagyományőrzésnek és az újjáalkotásnak is, és persze e fogalmak alatt is számtalan, egymásnak homlokegyenest eltérő meggyőződés rejlik. A leggyakoribb verziókról: előfordul, hogy autentikus táncbetétek kerülnek táncszínházi keretbe (pl. a Honvéd Táncszínház előadásaiban), megesik az is, hogy „fergeteges” színpadi showként tálaltatik fel mindez (az ExperiDance jó példa erre), de azzal már kevesebben kísérleteznek, (mint Kovács Gerzson Péter például), hogyan lehet bátran, mégis hitelesen belenyúlni, újrastrukturálni a sérthetetlennek tartott mozdulatkincset. Farkas Zoltán Batyu és tanítványai szintén ez utóbbi úton járnak, ebben a darabban a fiatal táncosok kísérletezve, játékosan belekóstolhatnak, hogyan bontsák le és rendezzék újra a megtanult, megszeretett néptánc-elemeket, egy nagyobb szerkezetben feloldva, újraszerkesztve, a különböző stíluselemeket harmonikusan vegyítve. Csupa könnyed repülés ez a darab, csupa öröm, csupa izgalmas váltás: egyszerűen elsodorja, elkápráztatja a nézőt.
Az est középső opusa, Vladká Malá Bárki című darabja egy meglehetősen zötyögős szerelmi kapcsolatról ad látleletet. Kommunikáció helyett két párhuzamos monológ fut egymás mellett, a szereplők, Emődi Lilla és Csuzi Márton kezdetben még térben is viszonylag távol vannak egymástól. A fényterv is ezt a hatást erősíti: félhományban van a színpad, a lépések determináltak, a szereplők szigorúan megszabott útját a fény jelöli ki. Ezt az alaphelyzetet, ezt az ismerős párkapcsolati krízist ugyan már sokszor, sokféleképpen lehetett látni, de ami miatt ez a darab mégis érdekes, az az, hogy a hős és a hősnő mintha csak egy számítógépes játék két figurája lenne: ezüstszínű lepelben, szögletes, fegyelmezett mozgással róják a saját útjukat (kicsit nehézkesen, kitartott pózokkal vegyítve), s a padlón felvillanó négyzetek jelzik, hogy éppen melyik pályán mozognak. Eleinte annak sincs jelentősége, ha éppen közelebb vetődnek egymáshoz, hiszen lehetséges, hogy kijelölt útjuk eleve két párhuzamos világban vezet, nem látják, nem érzékelik egymást: ekkora térben ilyen távol lenni egymástól nagy teljesítmény. Mellesleg kifejezetten pozitív fejlemény, amikor a virtuális valóság – akár csak távoli asszociációként – beszüremkedik a kortárs táncba, (ideje már, ez egy nagyon termékeny forrás, és erre Ladányi Andreán kívül itthon még nem sokan jöttek rá). De megesik ez a hétköznapokban is: előfordul, hogy két ember úgy megy el egymás mellett, mintha semmilyen közös csatornájuk nem lenne, mintha nem is látnák egymást. Ebben a darabban a két karakter végül mégis találkozik, megölelik egymást, és kibújva a régi játékszabályok alól, valódibb, őszintébb kapcsolatot kezdenek építgetni: hátha sikerül.
Érdekes különben az este felépítése, mert míg az első darabnak egy egészen szabad, öntörvényű, organikus rendszere van, a második egy merevebb struktúrából halad egy élettelibb rendszer felé, az utolsó darab pedig Trisha Brown Set and Reset című darabjának feldolgozása, azaz, nem más, mint egy klasszikus újrastrukturálása. Bár talán a „klasszikus” titulus sértő egy olyan alkotó munkájára nézve, aki mindent megtett a hetvenes-nyolcvanas években azért, hogy a tánc akkori konvencióit megkérdőjelezze és a fogalmat újradefiniálja. De közben elmúlt pár évtized: mára a posztmodern tánc úttörő koreográfiái is mind klasszikusok, azaz a kánon részét képezik. Egy-egy ilyen, tánctörténeti jelentőségű munkával két dolog történhet: rossz esetben csupán muzeális értékre tesz szert, jó esetben viszont élő, friss és izgalmas marad. Érdekes különben, hogy tiszta rekonstrukció nem is igazán létezik: egy darab, egy alkotó önazonossága, önmagához való hűsége akkor teljes, ha együtt változik a korral, a konzerválás nem más, mint megrekedés az időben. És egy koreográfia nem attól marad friss, ha jól konzerválják, ha pontosan rekonstruálják (attól többnyire csak elöregszik), hanem attól, ha az új színrevitel során, az alapelveket betartva, nyitottan, az eredeti koncepcióhoz hűen kezelik. Jelen esetben – a Laurie Anderson zenéjére komponált – 1983-as koreográfiával ez történt. Karczag Éva és Vicky Shick (akik a Trisha Brown Company tagjaként annak idején maguk is táncoltak ebben a darabban) segítettek a táncosoknak a darab újraalkotásában: az eredmény a Set and Reset/Reset. Külön izgalmas vállalkozásnak tűnik, hogy ezeknek (a többnyire) végzett, profi táncosoknak voltak más segítői is, a Budapest Tánciskola jelenlegi hallgatói, akik januárban szintén bemutatják majd a saját, önálló, újragondolt verziójukat. A Trafóban a Manier szalon jóvoltából visszaköszönnek az eredeti jelmeztervező, Robert Rauschenberg munkájára utaló, ezüstszürke, áttetsző, egy-egy ugráskor a levegőben lágyan úszó jelmezek, melyek vidáman feleselnek a színpad két oldalán sorakozó, könnyű, térelválasztó függönyökkel. A takarás és láttatás kettőssége, a transzparencia, a légiesség, lazaság nem csak a látványra jellemző, hanem magára a koreográfiára is, mely leginkább a mozdulatok szabad áramlásának, örvénylésének a képzetét kelti. Mintha a mosolygó és lezser táncosok egy improvizatívan hömpölygő, öntörvényű játékba kapcsolódnának be, de ez a spontánnak tűnő lendület, ez a könnyedség, ez a derű persze nem kevés virtuozitást és pontos rendezőelveket takar. A jó hír a következő: ez még nem múzeum, ez a darab egyértelműen lélegzik. Sőt: él és virul!