Gidon Kremer

Hasonló megemlékezés vélhetően nem követi majd azt, hogy Gidon Kremer idén nyáron három napon át koncertezett és próbált ugyanezen falak között. Ám ez mit sem von le annak jelentőségéből, hogy a főapátság művészeti fesztiváljára mások mellett azt az előadóművészt is sikerült megnyerni, akit egy egészségesen kritikus szellemű magyar muzsikus a világ legjobb élő hegedűsének nevezett – álláspontját, mint a legekre vonatkozó álláspontokat általában, lehet vitatni, ám légből kapottnak aligha minősítené bárki. A Varga Mátyás főszervezésében megvalósuló Arcus Temporum tehát nem ad alább ambícióiból. Három nap alatt tíz élő (zenei és/vagy színházi) produkció, folyamatos filmvetítés (1990 és 2000 között született kirgiz kisfilmek), a monostor középkori kerengőjében felállított installáció (Megyik János vaslemezből készült munkái), valamint a fesztiválhoz nem kötődő, de annak időtartama alatt az apátságban ugyancsak látogatható kiállítás (Barokk-idő) hatékonyan és kellő szellemi sűrűséggel szolgálta az évek óta változatlan célt.

Ez pedig nem más, mint friss, olykor kimondottan a születés pilanatában megragadott (mert improvizatív) művészi produkciók bemutatása mindenféle „szakági” és földrajzi határt áthágva – oly körülmények között azonban, melyek a művészi újat nem tartják a fényes elszigeteltség állapotában. Éppen ellenkezőleg: mind a helyszín, azaz a 996-ban alapított monostor, mind pedig a műsorösszeállítás dialektikája azt sugallja, hogy az időben távoli kulturális jelenségek között létezhet gyümölcsöző párbeszéd – illetve azt, hogy a kultúra folyamatosságának élményét nem a törések és megszakítások letagadása, hanem azok elfogadása és feldolgozása jelentheti. Az idei program emellett jótékonyan szolgálhatta a közbeszédben oly könnyen felmerülő „kelet–nyugat” oppozíció megkérdőjelezését, meghaladását és felülírását a kulturális valóság finom árnyalatainak és átmeneteinek bemutatásával: e tekintetben a fesztivál egy Pannonhalmán úgy ezer éve aktuális misszió újabb állomásának is tekinthető.  

A pannonhalmi fesztivál középpontjában álló koncertek programján mindig csupán két zeneszerző művei állnak: egyikük a nyugati kánon által bevett, régi szerző, másikuk mai, külhoni komponista. Ezúttal egy 259 éve elhunyt német és egy hetvennégy éves grúz alkotó: Johann Sebastian Bach és Giya Kancheli művei kerültek egymás mellé. Kancheli vonzalma a barokk zenei szókincs némely jól beazonosítható, expresszív eleme iránt mindenesetre azt a benyomást erősítette, hogy nem csak ellentétek, de kapcsolatok is találhatók a két mester között.  

Giya Kancheli

A Tbilisziben született, 1995 óta Belgiumban élő Kancheli a korai hatvanas évek Szovjetuniójában nyerte el zenei képzését – középponti műfaja a hetvenes és nyolcvanas években a szimfónia volt, melyből hetet is írt, más nagyszabású hangszeres művek mellett. Pályafutása során emellett színházi muzsikusként illetve filmzenék szerzőjeként gyakorlatias tapasztalatokra tett szert, s mindig is érdeklődött a jazz és a populáris tánczenék iránt. A róla szóló híradások szerint stílusa jelentősen átalakult a kilencvenes évek elején, amikor rendszeressé váltak nyugat-európai tartózkodásai. A Pannonhalmán megszólaló művek kivétel nélkül e korszak termékei: kamara-, illetve kisebb zenekari apparátusra írt művek, melyek alapján nehéz lett volna a korábbi nagyzenekari írásmódra visszakövetkeztetni.

Ám a fesztivál zenei programjaiért Veres Bálinttal együtt felelős Keller András még tavaly decemberben eldirigálta Budapesten Kancheli 1999-ben született, oratorikus és koncertáló elemekben gazdag, Styx című nagyzenekari alkotását. E koncertről a Muzsika című folyóiratba írva úgy vélekedtem: a tíz éve született mű szerzőjében világosan felismerhető „a Sosztakovicsot követő szovjetunióbéli zeneszerző-nemzedék tehetséges és széleskörűen tájékozódó tagja, aki a nyugati avantgárdtól oly távoli zeneszerzői szocializációját a posztmodern fordulat nyomán egy szuverén és alkotója számára elismerést kivívó zenei világ felépítésébe fektethette be.” A zeneszerzői habitust illetően meghatározónak találtam a stílusok és műfaji utalások eklektikáját, melynek alkotóeleme többek között a keleti kereszténység liturgikus dallamvilága, az utóromantikus filmzenei effektuskincs, a hol harsány, hol fanyar orosz szimfonizmus. Kancheli formai gondolkodásában a monumentalitás és töredékesség dialektikáját, illetve a meditációra késztető zeneiség és a közvetlen, érzelmi átélésre sarkalló kifejezés váltakozását éreztem döntőnek, de a leglényegesebb vonásnak a felcsendülő hang és a csend, a hallgatásba merülés és a megszólalás pillanatainak intenzív, drámai megragadása tűnt. Hogyan él meg ez a stílus a kisebb apparátusra írt, a hangszínkombinációk lehetőségeivel és elementáris hatáskeltéssel szűkösebben gazdálkodó művekben? Kitart-e ereje akkor is, amikor egyszerre több darabban szembesülünk vele? A fesztivál többek között ezekre a kérdéseimre adott választ.

Kapcsolódó cikkeink:
Péteri Lóránt: És fúga / Arcus Temporum VI (2) 
Péteri Lóránt: Postludium / Arcus Temporum VI (3)

Vö. Ignácz Ádám: Időszerű elmélkedések 
Mestyán Ádám: A hatodik te magad légy