Az itt bemutatott filmek legtöbbje rajongóknak szánt alkotás. Nem egy népszerű együttes népszerű slágereit felvonultató iparosmunka, hanem elgondolkodtató mű a zenélés és zenész lét lényegéről. A Zene mindenkinek filmjei alkotáslélektani alapvetések, a zeneszerzés folyamatát, egy lemez alakulásának körülményeit mutatják be. Akár egy-egy zenész alakját középpontba állító fikciós filmről van szó, akár dokumentumfilmről, a lényeg nem is a zene, hanem az alkotó ember; a zene csak úgy szól a háttérben, mintegy kísérve és illusztrálva az elhangzottakat. A szekció filmjeinek hősei olyan zenészek, akikre érdemes odafigyelni, meghatározó alkotók, de nem a mainstream vonalból: előfutárok, tragikus sorsú művészek, jelentős hatású szerzők, szakmai magazinok sztárjai. E szekció szerkesztői, szervezői mintha azt is feladatuknak tartották volna, hogy megismertessenek eleddig csak kevesek által ismert nagyszerű zenészeket a magyar hallgatókkal, tágítsák a könnyűzenét hallgatók látókörét, alakítsák ízlését.
Idén három előadót tett nagy valószínűséggel népszerűbbé a Titanic. Kevés szó esett róluk, számaikat alig vagy egyáltalán nem játszották, még az alternatív zenét sugárzó rádiók sem. A Titanic gondoskodik arról, hogy az alapvetően David Guettáért rajongó országban legyen pár olyan ember, aki tudja, hogy milyen zenét tolt a Clash.
 Sex & Drugs & Rock & Roll |
Ian Dury énekesről Mat Whitecross kissé bizarr, klipszerű betétekkel megbolondított játékfilmmel emlékezett meg. Dury az angol popszcéna jelentős alakja, olyan – a mai könnyűzenét is meghatározó – zenekarokra volt hatással stílusa, alakja, személyisége, mint a Sex Pistols, a Clash, a Pretenders. Zenéjében egy felszabadult, minden gátlástól mentes, szabad ember szólal meg. Dury nem úszta meg a gyermekparalízist, egész életében bottal járt, mégis tele volt életerővel, energikus fellépésein mintha a betegség sem korlátozta volna. Dalszövegeiben nem csak a mindenkori angol kormánynak, az adó- és egyéb hivataloknak mondogatott oda, de a kispolgároknak, a kényelmes és unalmas létbe süllyedőknek is. Semmitől nem óvakodott jobban, mint attól, hogy szürke életet éljen, hogy kispolgár legyen. A Sex & Drugs & Rock & Roll legdrámaibb jelenetében Dury drogos haverjától amfetamint szerez az alig tíz éves kölyök, és rendesen be is áll tőle az úszódmedence partján, apja alig tudja megmenteni az életét. A mű egyben szerelmesfilm is, a jelenetek jelentős része Dury és afro-amerikai barátnője kapcsolatát elemzi. Kapcsolatuknak semmi nem árt jobban, mint Dury népszerűsége: Dury is – hasonlóan sok más rocksztárhoz – már képtelen megőrizni személyiségét, amikor sikeres lesz.
Leslie Feist Kanada legismertebb énekesnője, Reminder című albumát Grammy-díjra jelölték. A Nézd, mit tud a fény az album dalaira épülő dokumentumfilm: vagy egy videoklip forgatását mutatja meg egy tízperces etap (ezek tulajdonképpen felszabadult werkfilmek a klipforgatásról), vagy egy dal születésének körülményeit, a lemezfelvételt, vagy a dal bemutatkozását a koncerten, a lemez borítójának, kreatív hátterének megformálását. A werkfilmes epizódokat a kliprendező, Patrick Daughter humora dobja fel: ő maga nem mer kiugrani a lakás ablakán, de az énekesnőt rá tudja beszélni a veszélyes mutatványra. A legérdekesebbek a lemezfelvételt bemutató epizódok: a Remindert egy vidéki kastélyban vették fel, ahol belakták a zenészek az egész házat. Feist a lépcsőn lefelé haladva is énekelt, lépései adják az alapritmust. Vett fel számot a kertben (címe a Park), a Watert egy csöndes estén pedig a nappaliban rögzítették: egyik ütőse egy tál mogyoróval kíséri (a tálat rázogatja), egy másik diókkal. Feistet a koncertjeire különös alkotógárda kíséri, akik homokfestményekkel, vetítésekkel illusztrálják a dalokat.
 Fájdalomcsillapító |
A Morphine-t vezető Mark Sandmanről szóló dokumentumfilm (Fájdalomcsillapító) alapvetően beszélő fejes dokumentumfilm, amely két okból nem lesz sem kimerítő, sem unalmas. Egyrészt azért, mert a megszólalok mindegyike nagyon laza sztárelőadó, mint Ben Harper, Josh Homme a Queens of the Stone Age-ből, Mike Watt a Stooges-ből, másrészt azért, mert Sandman sorsa legalábbis különös. A Morphine zsidó frontembere a Massachusetts állambeli Newtonból indult. Két testvérét temette el: mintha számos esetben szövegei vagy életmódja miatt sújtott volna le rá egy felső hatalom. Stílusa még irodalmárokra is hatott, Jim Thompson hard boiled szövegeiben és James Ellroy regényeiben is megtalálni dalainak nyomát. Sandman a színpadon halt meg, Olaszországban, Palestrinában. A róla beszélők mint az egyik legnagyobb tehetségről emlékeznek meg: Sandman dalszerzőként, szövegíróként egyaránt fontos alakja volt az indie rocknak.
A Pool Party nem egy zenészről, hanem egy helyről szól. A Sandman-filmnél unalmasabb beszélő fejes dokumentumfilm New York egyik legkülönösebb koncerthelyszínének állít emléket. A brooklyni McCarren Pool a CBGB után a második legfontosabb koncerthelyszín volt az Egyesült Államokban. A sok ezer fürdőző befogadására alkalmas McCarren Poolt a világválság idején építették, környéke és maga az uszoda is, veszedelmes környék lett a hatvanas évekre: ipartelep vette körül, hajléktalanok laktak az uszoda alatt, drogosok vertek a környéken tanyát. A koncertek (fellépett itt a Beastie Boys, az M.I.A., a Sonic Youth, a Yeah Yeah Yeahs) és az itt olcsón lakást szerző képzőművészek annyira feldobták a kerületet, hogy számos gazdag yuppie költözködött oda. Az ingatlanárok az egekbe szöktek, és azok, akik az egész helynek hangulatot adtak, akik felismerték a helyben rejlő lehetőségeket, elmenekültek onnan: ma a városrész már igazi sznob, gazdag negyed, a fürdő pedig ismét fürdő. A film tehát nem is a zenéről, hanem a városfejlődés dinamikájáról szól.
 Glenn Gould belső élete (A képek forrása: Titanic Nemzetközi Filmfesztivál) |
A legszabálytalanabb film volt a szekcióban a Glenn Gould magánéletének titkait felfedő Glenn Gould belső élete. „Minden biográfiában az a fontos, amit a főszereplője érez vagy gondol, és nem az, amit csinált”. Otto Friedrich Gould-biográfiájának mottója ez, de a szüban forgó filmé biztosan nem lehetne: a legnagyobb hatású huszadik századi zongorista érzései és gondolatai szorultak itt háttérbe, hogy előre engedjék féltett, elzárt magánéletét. Kétségtelen: Gouldról, az emberről ebből a filmből lehet a legtöbbet megtudni. Nyilatkozik a nem túl rokonszenves menedzser, Walter Homburger; egy jeles torontói zongoratanárnő, aki igen ügyesen leleplezi Gould technikájának titkát; megszólal az ismert Gould-fotókat készítő Don Hunstein fotográfus. Ami napnál világosabb volt eddig is, ti. hogy Gould értett a marketinghez, az most is igazolódik. És nyilatkozik a szerető, Lukas Foss zeneszerző felesége, két gyermekének anyja, Cornelia Foss is. Cornelia még idősen is lenyűgöző szépség. Tisztelettel beszél a zongoristáról, kitér a kérdés elől, miért mentek szét, annyit árul csak el, hogy Gould „nem tudott átlépni a saját árnyékán, nem tudott megküzdeni a démonaival”. Egy régi barátnő, egy torontói szomszédlány is kimondja: a zongorista kedvence, Thomas Mann az alkotás elengedhetetlen feltételének tartotta az Ausdauert (a démonokkal megküzdést), és e munkát Gould nem végezte be. A helyenként idegesítő filmben frenetikus az egyik archív felvétel, a beszélgetés a New York-i taxisofőrrel: Gould a Columbia stúdióba megy, felvenni az első Goldberg-variációkat. A taxis arról faggatja, hogy milyen zenét játszik. Szórakoztatót, mondja Gould. Kétségtelenül.