Hazai világnagyság volt. Nem abból a kétes zsánerből, mely a Záhonytól Hegyeshalomig terjedő ismertséget tódítja világhírnévvé, nem: Melis György mindközönségesen a budapesti Operaház falai között művelte ki és túlnyomórészt ott is bámultatta zenés színpadi létezésének kivételes formátumát, melyhez hasonlót világszerte ünnepelt fachkollégái közt is alig párat, ha lelhettünk. A megvesztegetően szép, meleg árnyalatú baritonhang, az énekkultúra perfekciója, az énekelt szöveg örökkön érzékeny és plasztikus megformálása, vagy éppen a kiállás imponáló eleganciája külön-külön is becsessé tehették volna művészetét, ám Melis esetében mindezek csak az alapot kínálták az elementárisan vonzó színpadi személyiség, a játékával könnyeden vígoperai és sötéten tragikus, népszínművekből elszöktetett és a világirodalomból kikölcsönzött figurákat egyként megérzékítő nagy színész számára. Mert ha ma tán úgy is tűnhet, hogy a színészi játék csak épp az imént nyert bebocsáttatást az éneklő behemótok és a színpad közepén órahosszat lecövekelő Brünnhildék világába, azért elsőrangú komédiások és hivatott emberábrázolók korábban is szép számmal akadtak az opera táján, s Melis György közülük is kimagaslott egy jó fejjel. Éppenséggel nem esett nehezünkre benne látnunk a „legremekebb borbélyt”, a spleenes Anyegint, a hájas angol lovagot, a hódító fellépésű Don Juant, s persze Háryt és Kukorica Jánost sem.
A remek, négykötetes operakalauz, a Barangolás az operák világában szerzője, Winkler Gábor most arra vállalkozott, hogy több korábbi Melis-portrékötet nyomában (mely munkák közül Rajk András 1984-es könyve volt az első), s Melis saját feljegyzéseire is támaszkodva, felvázolja a művész immár teljes, bevégzett operai pályafutását. Nem a magánembert, a népszerű Nyuszit, s nem is a kollégáknak szánt színpadi tréfák mesterét tárgyalja tehát, hanem kizárólag az operaművészt, a szerepről szerepre és évadról évadra terebélyesedő repertoárt, a kitartó munkával meghódított és aztán évtizedeken át megőrzött művészi pozíciót. A pályafutás adatait ismertetve, Winkler mindemellett körvonalazza a kor operaéletének egy-egy jellegzetességét, s egy-egy karizmatikus alakját, így a Melis „pótapjaként” fungáló Tóth Aladár és a „tréner” Nádasdy Kálmán egyéniségét is.
Sajnos, a szöveg itt-ott kissé fésületlennek hat, s a stiláris döccenők mellett olykor a nagy tudású szerző figyelme is botlik egyet. Így mindjárt Melis operaházi debütálásáról, a Carmen Morales tizedeséről beszámolván, Winkler a 21. oldalon Oláh Gusztávot, míg a 29. lapon Nádasdyt említi az 1949-es előadás rendezőjeként. Az elnézések (mint amilyen például a Szöktetés a szerájból szerepnevei között felbukkanó Fiordiligi a 115. oldalon) mindazonáltal nem válnak zavaróvá, s a szerzőhöz hasonlóan operabarát és Melist szintúgy csodáló olvasó egykönnyen átsiklik felettük, amint alighanem azt is zúgolódás nélkül észleli, hogy Ljubimov elhíresült Don Giovanni-rendezéséről olvasván kissé nehéz szétválasztani egymástól az idősödő klasszisbariton és a rendezői koncepción nézőként megütköző Winkler egyként elítélő korabeli véleményét.
A részletes beszámolót, melyből a magyar nyelvű operaéneklés csúcsaira hágó Melis zajos külföldi sikerei, s beteljesületlen világkarrierjének politikai és személyes korlátjai is jól kirajzolódnak, lelkiismeretes munkával összeállított kötetzáró adattár és élményszerűen gazdag lapközi fotómelléklet kíséri. Valamint egy CD-lemez, melyen Melis 14 rádiófelvétele hallható – 1964-től 1984-ig. Operett és musical, vígopera és Schubert-dal, s mindezekhez záró szám gyanánt egy szavalat: A fülemile Arany Jánostól. Ámulnivaló változatosság, noha Melis György sokoldalúságából bizony még ez is mindössze csak szolid ízelítőt adhat.
Vö. – zéta -: Egy nem akármilyen élet
Molnár Gál Péter: Műsorváltozás
Fáy Miklós: Kidőlt oszlop. Búcsú Melis Györgytől
– zéta -: Melis György (1923-2009)
Fáy Miklós: Melis nélkül