Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MR. SHAKESPEARE MAGYARHANGJAI

Szele Bálint: „Társalogni avval, aki bölcs”
2010. jan. 28.
Shakespeare-fordítási hullám mutatkozik a ’90-es évek közepétől, erős színházi ráhatás nyomán. A fordítói munka választási kényszereiről, az irodalom és színpad most éppen ellentétesnek tűnő természetéről Szele Bálint készített az érintettekkel majd’ egy tucat interjút. NAGY GERGELY MIKLÓS ÍRÁSA.

„Ha színházban vagyok, vagy ha tévében nézem, biztos, hogy drámaíró. Ugyanakkor, ha olvasom, akkor inkább költő” – vélekedik Imreh András a mindenkori Shakespeare-fordító dilemmájáról, akinek – sugallja a kötet – következetes döntést kell hoznia a tekintetben, hogy munkája közben mely szempontokat preferál másokkal (pl. érthetőség, mondhatóság versus metaforikusság, összetettség) szemben. Már ha a stratfordi zseni útjába sodorta az élet, jobban mondva a színház, mert bár szöges ellentétek vannak a nyilatkozók közt arról, hogy mi is a helyes arány, azt azért látni kell, hogy a mai Shakespeare-fordítások ihletője dominánsan a színházi felkérés, mégpedig rendre olyan leosztásban, amikor a fordító tudja, hogy kiknek (rendező és színészek) dolgozik. A rendelés pedig vagy így, vagy úgy, de megszabja az alakot.

82szeleA közel három év alatt készített, a hazai Shakespeare-fordítás lehetséges útjairól és hagyományáról szóló, szükségszerűen szerteágazó tematikájú beszélgetések tizenegy fős gárdája a megjelenés sorrendjében a következő: Nádasdy Ádám, Forgách András, Imreh András, Várady Szabolcs, Csányi János, Eörsi István, Ruttkay Kálmán, Géher István, Kállay Géza, Borbás Mária, illetve a nagy tisztelettel kérdező csapatkapitány, Szele Bálint irodalomtörténész-műfordító. És akik utalásrendszerként behálózzák őket: Arany János, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany László, Szász Károly, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Vas István, Szabó Lőrinc, Németh László, Mészöly Dezső – nem rossz csapat ez sem. Van is szikrázás: főleg Arany és a vele nagyjából ugyanannyit emlegetett Nádasdy kapcsán; úgy tűnik, mintha egy képzeletbeli koordinátarendszerben ők lennének a két végpont, előbbi az eszményített, utóbbi a pragmatikus Shakespeare-fordítási gyakorlatával.

De miről is van szó: Arany János Szentivánéji álom fordítása „bár szép és míves részleteket tartalmaz, a mai közönség számára alig, vagy egyáltalán nem érthető.” (Csányi János), a Hamlet pedig „olyan darab, amelynek szüzséje nagyon sokak számára ismert, de két órán keresztül koncentráltan figyelni és felfogni, hogy miről van szó a színpadon – és hogy pontosan mit mondanak az emberek -, tényleg olyan elképesztő feladat, hogy csak az képes rá, aki otthon van Shakespeare-ben és Aranyban.” (Imreh András)  

És jön Nádasdy Ádám, aki már a nyolcadik Shakespeare-jénél tart (egyébként leginkább a Macbeth-re vágyna), és vele együtt a nyersesség, a hétköznapiság, a pesti szleng is ’bekerül’ az angol reneszánsz drámába. És egy új ’mesterség’, a színpadra fordítás gyakorlata is megszületik, viszonylag gyorsan a legjobban foglalkoztatott Shakespeare-fordítóvá téve őt. „Életközeli szemléletet viszek a fordításba, gondolom, hogy ezt várják el tőlem. (…) Nekem úgy tűnik: általában véve olyan a klíma, hogy a színháznak nagyobb keletje van színházként, mint irodalomként, ezért egy komolyabb művet (Shakespeare-t, de akár egy komoly vígjátékot, mint a Bunbury, vagy egy Shaw-darabot is) ma inkább színházi értelemben érdemes elővenni.”

Persze nem mindenki ért egyet ezzel az eljárással: „Nagyszerű a formahűsége, csak szerintem a metaforikus rétegeket elszegényíti. Nádasdy szövegei kopárabb, a kétértelműségeket szerintem nem tudja megfelelően megoldani az ő filozófiájával.” (Forgách András) Létezik azonban olyan vélemény is, amely szerint hibás a költőt és a drámaírót szétválasztani, hovatovább „Arany János Shakespeare-fordításai a legköltőiebbek, és egyben a legszínpadszerűbbek is” – véli Ruttkay Kálmán, aki szerint a könnyítés, a szöveg ’jelenhez közelítése’ alapvető hiba, mert „Shakespeare nem könnyű szerző. Azt el tudom képzelni, hogy nem játsszák, leveszik a műsorról, mert az a szegény ifjúságnak sérülést okoz, de hát aki elmegy Shakespeare-t nézni, az vegye tudomásul, hogy ő nehéz szerző.”    

Végig visszatérő téma a többi fordító értékelése: konszenzus van abban, hogy Kosztolányi Dezső fordításai felett eljárt idő, és nemcsak közismert ’hűtlensége’ miatt. Egyetértés van abban is, hogy Mészöly Dezső tagadhatatlan érdemei mellett (meghonosította, hogy nem szabad soráthajlást csinálni) sokszor megszépítette, dallamosabbá tette, amit fordított. „Ő mindig nagyon hatásos, nagyon ízes, jól mondható, de a deklamálhatóságnak alárendeli a szöveg elevenen villódzó, izgalmas csapongását.” (Várady Szabolcs) Elhangzik az is, hogy talán Vas István volt „az előfutára a mai költőietlen fordítóiskolának” (Géher István), míg Vörösmarty Mihályt egyöntetűen nagy tisztelet övezi (olykor még Aranynál is nagyobb), Szabó Lőrincet pedig többen titkos favoritként emlegetik. (Érdekes adalék Németh Antal meghiúsult ötletének felelevenített története, amelyből kiderül, miért is nem fordította le Szabó Lőrinc az egész Shakespeare-t.)   

A kimeríthetetlen drámaírót mindenki másképp közelíti meg: a rendező Csányi János szuggesztíven elemzi Shakespeare hatásdramaturgiáját, a fordítók közül Imreh András enged betekintést leginkább a műhelytitkokba, és igazi csemege az is, ahogy Borbás Mária rekonstruálja az 1955-ös összkiadást szerkesztő Shakespeare-bizottság ülésein elhangzó vitákat saját jegyzeteiből. Géher István tömören jellemzi az Erzsébet-kori színház és a mai közti különbséget, amikor azt mondja: „…amit a színészek mondtak, azt a nézők egyszersmind látták, megjelent a képzeletükben”, ma viszont „…a színház azt mondja: elég, ha egy jelentés van, majd mi eljátsszuk a többit.” Forgách Andrást pedig élvezet olvasni, most is elképesztően szellemesen tud nagy ívű összefüggéshálókat teremteni, ahogy azt is lebilincselően tárgyalja ki, miért is nem tekinthető ő költőnek.

Mégis akad hiányérzetem: színesebb, szagosabb, gazdagabb is lehetne Szele Bálint kötete, ha a beszélgetéseken kívül más is lenne benne. Szükség lett volna a fordítások megjelenésének (már ahol van ilyen) összegyűjtésére, mi több, egy nagy táblázatot is el tudnék képzelni, amelyben darabról darabra szerepel az összes eddigi Shakespeare magyar fordítás, évszámostul-fordítóstul. És lévén, hogy tartósan műveletlen fickó vagyok, egyéb igényeim is felmerülnek: P. Müller Péter tömör, ámde picit rövidnek tetsző bevezetője mellett szívesen olvastam volna egy friss, összefoglaló tanulmányt a hazai Shakespeare-fordítás és recepció történetéről is. Kellemes szellemi élmény kötetlen, néha esszéisztikus, néha pletykálkodó hangnemben megismerkedni a hazai Shakespeare-fordítók és kutatók nézeteivel, bár nem mindegyik interjú egyaránt izgalmas, vannak ugyanakkor látványosan hiányzók is (Márton László, Spiró György), és néha be-becsúszik apróbb nyelvi hiba egyeztetéskor („Találtam például olyan sorokat, amely köszönő viszonyban sem voltak az eredetivel…” – Csányi), máskor pedig bátrabb húzással meg lehetett volna úszni a szóismétléseket (pl.: „Mészölynek remek hatása volt a Shakespeare-fordítóiparra, de egy picit sima nekem, amit csinál – bársonyos, ha az ember végighúzza rajta a kezét, alig talál kiszögellést, az ember keze nem akad bele semmibe…” – Nádasdy). 

Jó viszont a kötetben, hogy senkinek sincs csak igaza. Éppúgy helyet kapnak benne a pluralitást, mint a régi, költőibb fordítói stílust preferáló vélemények – Szele Bálint erénye pedig az, hogy kérdései nyomán mindkét álláspont érvényessége igazolódik. Ahogy Kállay Géza mondja, Shakespeare-t „nem lehet fordítani, csak parafrazeálni”. Magyarán Shakespeare-ek vannak – Arany Jánosé, Vörösmarty Mihályé, Szabó Lőrincé, Nádasdy Ádámé, Eörsi Istváné, de ha már itt tartunk, miért is ne mennénk kicsit tovább, hiszen tudjuk, hogy van Arden-Shakespeare, Quarto-Shakespeare és Fólió-Shakespeare is, ám az is bizonyos, hogy anno „egy darab legfeljebb csak pár napig volt színen, ha egyáltalán pár napig, és nemcsak egyszer. Aztán új darab kellett, félretették, fölújították, hozzáírtak, elvettek belőle, állandóan fúrták-faragták a szöveget” (Kállay). De mit lehet tenni akkor, ha elismerjük, hogy sosem létezett egy alapszöveg? Nyomtatásban talán azt, amit az angolok, akik egyszerre több variánst közölnek egy kiadásban (nálunk különböző fordításokat kellene egymás mellé rakni), a színpadi szöveg tekintetében viszont bízzuk a színházra és a rendezőre a döntést, hogy aktuális céljainak éppen melyik változat felel meg a leginkább. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek