Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELLENÁLLÁS A BOLHAPIACON

Nicolas Bourriaud: Relációesztétika; Utómunkálatok
2008. jún. 11.
Egy rosszkedvű orosz esztéta szerint az orosz művészet tíz éves késésben van a nyugati művészet jelenségeihez képest. Lehet, hogy közelebb vagyunk Oroszországhoz, mint gondolnánk? Bourriaud keletről nem szól egy szót se. KÜRTI EMESE KRITIKÁJA.

Tíz év a kortárs művészetben nagy idő. Nicolas Bourriaud ennyi ideje írta a Relációesztétikát, kicsit később, 2001-ben az Utómunkálatokat, és mindkét kötet 2007-ben jelent meg magyarul a Műcsarnok kiadásában. Azért hangsúlyozom az időtávlatot, mert Bourriaud műve, amely elsőként kínált kritikai módszert a 90-es évek művészetének elméleti megközelítéséhez, mára már kanonizált irodalom lett, de korszakdefiníciós jellege miatt mégis óvatosan ajánlanám hivatkozásul a kortárs műkritika számára. Relatív aktualitása mellett olyan sajátosságai vannak ennek a vékonyka tanulmánykötetnek, amelyeket az elődökhöz való viszonyban határozhatunk meg: Bourriaud óvatos radikalizmusa Guy Debord-hoz és Marxhoz nyúlik vissza úgy, hogy egy viszonylag szűk művészcsoport társadalmi szempontból releváns tevékenységére alkalmazza a marxista metaforákat. Ebben edződni Magyarországon egyre kevésbé szokatlan, még ha az újmarxista művészetelméletet nem is nálunk találták föl.

Nicolas Bourriaud: Relációesztétika
Nicolas Bourriaud: Relációesztétika

Bourriaud abban látja a fordulatot a 80-as évek művészetéhez képest, hogy a tárgyközpontúságot a folyamatban való részvétel váltotta fel. Ezáltal a nézőnek ismét olyan jelentőségű szerep jut, mint az avantgárdban: ki kell teljesítenie a művet, amelyet a művész nem alkot többé, hanem újjászervez, mint a korszak emblematikus figurái, a Dj vagy a programozó, akik sohasem új műveket hoznak létre. A művészet visszatérő aurája többé nem a formában vagy a mű által ábrázolt mögöttes világban keresendő, hanem a közönség hozza létre. Tágabban, a városi térben létrejövő intenzív találkozások mintájára megvalósuló néző-mű párbeszédek az átélhetőség és a „megtapasztalt időtartam” kritériumainak felelnek meg. Ebben a közegben a relációs művészet a glosszárium definíciója szerint „Olyan művészi eljárások összessége, amelyek elméleti és gyakorlati kiindulópontjában az emberi kapcsolatok összessége és azok társadalmi kontextusa (társadalmi kontextusuk) áll, nem pedig egy autonóm és kizárólagosságot biztosító tér.” A társadalom által konstruált és ellenőrzött terekhez képest, amelyekben a résztvevőknek (nekünk) a statisztákhoz hasonló mellékes szerep jut, a művészet valamiféle menekülési útvonal, nonprofit közeg, Marx terminusával: „rés”. A művészet társadalmi résként való meghatározása Bourriaud esztétikájának alapvetése, amely elvezet a 90-es évek jelenségeinek újavantgárd meghatározásához, a mikroutópiák korának nagy fordulatoktól mentes stratégiáihoz.

Azok a művészek, akikkel 1996-ban együtt dolgozott a Traffic kiállítás idején, Rirkrit Tiravanija, Philippe Parreno, Liam Gillick, Pierre Huyghe, Maurizio Cattelan, Vanessa Beecroft, a piac válságára reagálva a kapitalizmus torzulásait is figyelembe vették. Az ő tevékenységükre alapozza Bourriaud könyvének talán legfontosabb mondatát: „Ezek a művészek igenis a modernitás fürdővizével együtt kiöntött avantgárd gondolatát folytatják (szeretnénk ezt a mozzanatot hangsúlyozni, noha szükség lenne egy új, kevésbé konnotált kifejezésre), mégsem ’tesznek úgy’ naivan vagy cinikusan, mintha az egyetemes és radikális utópiák még napirenden lennének.” Ebben Bourriaud-nak alighanem igaza van, ámbár kicsit szűkös ez a mintavételi csoport, amelyben benne van még Felix Gonzales-Torres mint a homoszexuális esztétika úttörője, viszont teljes mértékben hiányoznak azok az aktivista, globalizációellenes művészcsoportok, amelyek épp a 90-es évek közepén kezdték meg működésüket, és amelyek sokkal közvetlenebbül akarják folytatni a hatvanas évek örökségét.

Nicolas Bourriaud
Nicolas Bourriaud

A második kötet, az Utómunkálatok közvetlenebb nyelven, az előbbinél gyakorlatiasabb módon közelít a hálózati kultúra korának lehetséges művészi fogalmaihoz. Az internet a már meglévő művek átértelmezéséhez, manipulációjához, közzétételéhez segít hozzá, megbillentve a hagyományos művészetfogalmak státuszát. Így átértékelődik az eredetiség fogalma, az újat alkotásé, és a 80-as évektől megkezdődik a sampling (a zenei minta újrahasznosítása) példájára a művészet újramixelése. A kiállítás ezentúl az életet modellezi az újjáértelmezett galéria terében, amely nem kivételezett hely többé, hanem egy lehetséges helyszín más helyszínek között. Ebben az óriási kulturális termelésben, az elbizonytalanító eklekticizmus formai káoszában Bourriaud próbál támaszt nyújtani, fölkínálva a közönnyel, a politikai passzivitással és a fogyasztással szembeni ellenállás lehetőségét.

A két kis kötet, különféle folyóiratokban megjelent tanulmányokból megszerkesztve, aránytalanságai és esetenkénti elméleti nagyvonalúsága, mondhatnám gyanús vázlatszerűsége ellenére nagyon kellett már magyarul. A borító minimalizmusának pontos leírását megtaláltam a szövegben, mintha csak erre készült volna, ami Bárd Johannát dicséri. Hogy a Műcsarnok nyelvi értelemben nincs a helyzet magaslatán, úgyszólván megszoktuk. De ha ez az ára, ám legyen.

V.ö. Házas Nikoletta: Kapcsolat-művészet?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek