Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FOLYT. KÖV.

Metropolis Filmelméleti és Filmtörténeti folyóirat, 2008/4
2009. júl. 20.
CSI: A helyszínelők, Szex és New York, Hősök, Lost – Eltűntek. A Metropolis tematikus száma a legsikeresebb amerikai tévésorozatokat veszi sorba történeti és elméleti szempontok alapján. HUNGLER TÍMEA ÖSSZEFOGLALÓJA.

A közvélekedéssel ellentétben egy szakíró sem ért mindenhez, ami a szakterületével kapcsolatos. Akad olyan részterület, ahol nagy magabiztossággal mozog, és van, ahol csak csetlik-botlik, maga is iránymutatásra vár. Az első esetben szinte kötelező, hogy lépést tartson a legújabb hazai és külföldi teóriákkal, figyelje a változó trendeket – az utóbbinál pedig nem árt pótolni a hiányosságokat, mindig valami újat tanulni.

metropolisjoFilmes újságíróként nem véletlen, hogy e sorok írója a Metropolis Filmelméleti és filmtörténeti folyóirat három legfrissebb megjelenése (A filmmusical, Kortárs amerikai tévésorozatok, Az animációs film) közül pont arra a kiadványra csapott le, amelynek témájában a legotthonosabban mozog (így a legjobban is érdekli): a tengerentúli szériákat kiveséző tematikus számra. A Metropolis koncepciójában az a remek, hogy az egyes számok mindig egy-egy területet, vagy egy-egy korszakos filmes munkásságát járják körül a legkülönbözőbb szempontok alapján – az emlegetett kiadvány tartalmaz példának okáért történelmi áttekintést, feminista értelmezést, sorozatközpontú elemzést, de akad benne könyvkritika is.  

Ha konyítunk már valamennyit a témához, a tanulmányok, cikkek között nem feltétlenül kell sorrendben haladnunk – azoknak azonban, akik az alapfogalmakkal csak most ismerkednek (mi a különbség a „serial” és a „series” között, mi az a „high concept”, vagy a „cliffhanger”) hasznos áttekintést nyújt Kriegler Gábor bevezető esszéje (Az előző részek tartalmából. Az amerikai sorozatok világa). A lapszám két legizgalmasabb tanulmánya azonban egy gender és egy narratológiai szempontú elemzés, nevesen Havas Júlia Éva Női sorozatok: kettő plusz kettő. Kortárs amerikai tévésorozatok nőképe, illetve Jason Mittel Narratív komplexitás a kortárs amerikai televíziózásban című tanulmányai.  

Az előbbi cikk kiindulópontja az a feltevés, hogy emancipációs sorozatok ide vagy oda, a nőt továbbra is egy szűkös szerepséma alapján jelenítik meg az amerikai szériák: a középkor óta vagy Kurvák, vagy Anyák vagyunk. Annak igénye, hogy a két szerepkört egyesítsék, viszonylag új keletű (a női akcióhősök színre lépésétől datálható), és a „karrier avagy család”, másképpen fogalmazva „harcos legyek vagy anya” dilemmájával áll összefüggésben (Kill Bill, Utánunk a tűzözön vagy a Hősök című sorozatból Niki/Jessica történetszála).

A „női sorozatok” csak attól az időszaktól lettek igazán népszerűek, hogy Bridget Jonesszal színre lépett egy újfajta nőtípus, a szingli. Havas azonban úgy látja, a szingli figurája és annak újsütetű variációi (a „Bolondos Bölcsész”, mint Carrie Bradshaw a Szex és New Yorkból, vagy Susan a Született feleségekből; illetve a „Karrierista”, mint Miranda az előbbi és Lynette az utóbbi sorozatból), csak a két fő típus (Kurva és Anya – Samantha és Charlotte a Szex és New Yorkból, Gaby és Bree a Született feleségekből) mutációja. Míg a Bolondos Bölcsész az Anya figurájából ered, a Karrierista alapja a hatalomra, a férfi manipulálására vágyó Kurváé. A négy nőtípus problematikája lényegében a saját jelleme – a Bolondos Bölcsész például nem igazán akar férjhez menni, ezért a sorozatok írói próbatételek elé állítják, kínos helyzetekbe keverik, amíg „hozzáváltozik” a monolitként álló férfihoz, akivel aztán boldogan él, míg meg nem hal.

Mittel tanulmányát egy, a televíziózásban bekövetkező változás, vagyis azoknak az új stílusú tévésorozatoknak a felbukkanása hívta életre, mint pl. a Drót, a 24, vagy a Sírhant művek. A szerző által „narratív komplexitásnak” elnevezett jelenség hátterében az áll, hogy a csatornák felismerték, hogy egy kicsi, de odaadó közönség elegendő egy műsor gazdaságosságának biztosításához (a hirdetők számára vonzó lehet egy olyan réteg célba vétele, amelyet eddig nem értek utol; a DVD-kiadásokból később profitra tehetnek szert; növelhetik a csatorna presztízsét).

Maga a fogalom egyébként az epizodikus forma újraértelmezését jelenti, méghozzá a szerializált elbeszélés alapján. Elsőként (kezdetlegesen) az X-aktákban jelenik meg az a szerkezet, amelyet a narratív komplexitás iskolapéldájának tekinthetünk: az egyes részek önmagukban is megállják a helyüket, de az egész évadon is átível egy központi cselekményszál.

A narratív komplexitás varázsa abban rejlik, hogy működése közben leplezi le magát a narratívát (kiemelkedő pillanatai például azok a szcénák, melyek lényegében újraírják a néző addigi értelmezését); amatőr narratológussá avatja a nézőt, aki észreveszi a (műfaji) szabályok betartását/megszegését, vagy helyre teszi az összekevert kronológiát.

Míg az említett két tanulmány a cselekményre, a történetmesélésre helyezi a hangsúlyt, Martha Gever A bűn digitalizált látványa. A CSI: A helyszínelők és a társadalom anatómiája; illetve Christoph Hight Inercia és interioritás. A 24 mint a televizuális metropolisz esettanulmánya című szövegei  főként a látványvilág alapján elemzik a sorozatokat.  

Az előbbi szöveg szerint a népszerű krimisorozat sajátos vizualitásának megteremtésével közös nevezőre hozta a tudományt és a szórakoztatást, betekintést nyújtva a tudomány legújabb vívmányaiba. Gever szerint a sorozatot kevéssé érdekli, hogy miért ölnek a bűnözők embereket, sokkal inkább foglalkoztatja az, hogy azok hogyan halnak meg – az én felfedése (mind az áldozat, mind a bűnös részéről) A helyszínelőkben érdektelen, a lényegi kérdés a bizonyítékok tudományos vizsgálata. A szerző meglátása szerint a széria piedesztálra emeli a digitális technológiát, amiért az képes az egyéni és a kollektív értékeket áttetszővé tenni.

Hight tanulmánya a 24 térkezelését veszi górcső alá, melyet a cybertér működéséhez lát hasonlónak: a szériában sosincs külső támpontunk arra nézve, hogy hol vagyunk, elektromos kütyük kötik egymáshoz a különböző tereket, melyek zöme labirintusszerű, sötét belső tér, rengeteg, a visszatükröződést elősegítő felülettel. A sorozatra jellemző osztott képmezős megoldásban is a számítógépek desktopjára ismer rá a szerző – amikor azt látjuk, hogy az egyes szereplők mit csinálnak ugyanabban az időben, az olyan, mint amikor a számítógépünkön egy sor program fut egyszerre. Hight szerint a sorozat egy jövőbeni világba nyújt betekintést, melyet a montázs elve szervez egésszé.

A Metropolis sorozatokról szóló számát egy könyvkritika zárja, a Lost – Eltűntek apropóján kiadott amerikai tanulmánykötetről. A válogatott és lelkiismeretes, sorozatokra is lebontott bibliográfia még tartalmasabbá és színvonalasabbá teszi a kiadványt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek