Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HATODIK UJJ

Mennyből az angyal. In memoriam Márai Sándor / Szerkesztette: Pomogáts Béla
2009. jan. 26.
Ha valakiről évtizedeken keresztül nem szabad írni, és a művei sem hozzáférhetőek, az végső soron eltűnik az irodalmi köztudatból. Márai Sándor kritikai befogadásáról született egy válogatás. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

A Mennyből az angyal című kötet azt a furcsa érzést erősíti bennünk, hogy ez a mesterségesen kettészelt, megszakított folyamatosság (1948 és 1985 között majdnem teljes az elhallgatás) sajátos helyzetbe hozta azokat a kritikusokat, akik az író hatalmas életművét a magyar irodalomba próbálták visszailleszteni – és ezzel a helyzettel az irodalomtudomány máig nem tudott megbirkózni. A híd két oldalról épült, de még nem ért össze. Egyes elemei szinte a levegőben lógnak, és szervesen nem kapcsolódnak sem a kritikai hagyományokhoz, sem az életműhöz.

Már a pályakezdés nyolcvan évvel ezelőtti történései is alapvető problémákról árulkodtak. Úgy tűnt, Márai Sándor teljes fegyverzetben lépett az olvasók elé, műveltsége, nyelvtudása, a külföldön töltött hat esztendő, mind-mind arra predesztinálták, hogy új színeket, új gondolatokat és áramlatokat honosítson meg az országvesztés delíriumából csak nehezen ébredező magyar irodalomban. Mégis, bár hamar és jelentős sikereket ért el, ennek kevés kritikai nyomát találhatjuk meg a kötetben (Cs. Szabó, Szerb Antal, Kádár Erzsébet).

maraiboritoNagyon korán megjelennek és uralkodóvá válnak azok kritikus hangok, amelyek a nagy termelékenységű író komoly hiányosságaira mutatnak rá (Komlós Aladár, Kolozsvári Grandpierre). A leggyakrabban visszatérő kifogások: Márai korán tetten érhető modorossága, önismétlő tematikája és regénymiliője, hűvös távolságtartása, már-már arisztokratikus gőgje. A legalaposabbak ezen időszakból Örley István kritikái. E nagyszerű író szinte máig ható érvényességgel látja meg a bajok gyökereit. Egyértelműen Márai önéletrajzi jellegű írásai mellett teszi le a voksát, a regényíróról, a fikciók világában játszódó történetekről lesújtó véleményt mond: „a szereplők már a történés indulásának másodperceiben oly röntgen szemekkel ismerik egymás máját, veséjét, zúzáját… – jöhet-e ezek után bárminemű fejlődés, művészi fokozás? – hisz ez már a teljes mozdulatlanság állapota.” (101.) Majd a Sirályról szólva: „Szólamok, újra és újra szólamok, csökönyösen, mániákusan, végeszakadatlanul.” (167.)

A rendszerváltás után igazi reneszánszát élő Márai-életmű kritikai visszhangja nem kevésbé megosztott. Az egyik legmélyebb elemzés Lőrinczy Huba munkája, amelyben Márai világirodalmi előzményeit veszi számba, elsősorban az Egy polgár vallomásai szempontjából (Szent Ágoston, Goethe, Thomas Mann). Két ellentétes felfogás kristályosodik ki. Az egyik szerint (idetartozik Lőrinczy és Örley is) Márai azokban a művekben alkotott maradandót (Egy polgár…, Föld, föld! Naplók), amelyekben az én meséli el életének fiktív vagy valóságos eseményeit. Ezen irodalomtörténészek közé tartozik Szegedy-Maszák Mihály és Németh G. Béla, akik úgy vélik, Krúdyt, Kosztolányit öntörvényes alkotónak, önmagát hozzájuk képest inkább mesterembernek tartotta Márai. (282.) Velük szemben Baránszky Jób László szintén mélyebb, tehát a jelenségeket nem csak felsoroló, hanem összefüggéseket kereső tanulmányában úgy véli, hogy az  Egy polgár…inkább naplószerű önvallomás, semmint ’regény’, főleg nem kiemelkedő, tipikus Márai-stílusú regény.” (346.) Ő a Vendégjáték Bolzanóban, A gyertyák csonkig égnek, Szindbád hazamegy című regényeket tartja az életmű kiemelkedő darabjainak. Ugyanakkor megjegyzi, hogy „a Márai-regények személyeinek nyelvi kifejezésmódja nem eléggé érzékletesen jellemző.” (349.)

Külön fejezetet érdemelne, hogyan is értékelik a kritikusok a Szindbád-regényt. Láthattuk, hogy igen eltérőek a vélemények, de mintha ez a mű állna valamiképp az egész életmű tengelyében, holott bármilyen alaposabb stilisztikai, esztétikai vizsgálatnak vetnénk alá, úgy gondoljuk, kiderülne, nem több egy jól sikerült Krúdy-utánérzésnél. (Mennyivel mélyebb és lényegibb az a jellemzés, amit a Föld, föld! lapjain rajzol a nagy példaképről.) Németh G. Béla Márait mint a posztmonarchiás művek tipikus képviselőjét elemzi, Balassa Péter pedig egy rettentően invenciózusos tanulmányában megállapítja: „E mű szerint az irodalom teremtő, feltámasztó emlékezés (…), ha a mában semmi sincs többé a helyén, nincs otthon, akkor lép fel az irodalom, mely az emlékezetben rehabilitálja és rekonstruálja a helyet, az  otthont.” (126.) Ez Krúdyra mindenképpen helytálló, de a Márai-mű ennek a szellemiségnek csak távoli, bár nagyon is határozott visszfénye.

Egészében azonban szerfölött ellentmondó és arányaiban kevéssé hiteles ez a mélyebb rétegeket is elemezni kívánó szellem és akarat, amely arra lenne hivatva, hogy újra értelmezze az életművet, és visszaillessze a régi kritikák alapvetéseinek felhasználásával a huszadik századi magyar irodalom egészébe.  Az újabb próbálkozások jelentős része is visszatekintés vagy ismertetés; ellentmondó ítéletek továbbmondásával olyan érzést keltenek az olvasóban, mintha egy robbanás után a tűzszerész lakásában hat ujjat leltek volna a szakemberek, s más végtag híján végül a sehova nem illő fölösleget is visszavarrnák a sérült kézfejre. Egyelőre ilyen groteszk és szervetlen mindaz, ami a Márai-életművel a gondosan szerkesztett gyűjtemény lapjain történik.

Vö. Gajdó Ágnes: Ex libris

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek