Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A NŐI SZÜRKE EMINENCIÁS?

Majtényi György: Kádárné és Kádár – Házasságban a hatalommal
2024. jún. 2.
A Kádár-kor az 1956-os forradalom leverésétől 1988-ig tartott. A korszak névadója, de főként felesége adja Majtényi György Kádárné és Kádár című kötetének témáját. Nőtörténet? Politikatörténet? Oknyomozás? Vajon tényleg jelentős befolyást gyakorolt Tamáska Mária a férje döntéseire? LŐRINC LÁSZLÓ RECENZIÓJA.

„Milyen hatással lehetett az első titkár tetteire felesége, Tamáska Mária, és együtt felépített közös életük?” – ez a kulcskérdése Majtényi György Kádárné és Kádár című könyvének. És rögtön a könyv elején olvasható a feltételezett válasz is: Kádárné „hosszú évtizedekig szürke eminenciásként befolyásolhatta a magyar politikát”. Hoppá, kapja fel a fejét az olvasó, hát erről sem tudtam semmit eleddig. A magyar first lady-kutatás első opusa máris feltárta a 20. század igazi mozgatóját, a súlyos drapériák mögötti homályban el-elsurranó pusztai Vasladyt.

Mielőtt e hipotézis könyvbéli sorsára térnénk, szögezzük le: Majtényi vállalkozása indokolt. Valóban érdekes megvizsgálni a női szekundálók szerepét a színmacsó magyar 20. századi történelemben. (Pető Andrea is tett már komoly lépéseket ebbe az irányba.) Ráadásul a szerző, a Kádár-kor szakavatott kutatója, korábbi könyveihez hasonlóan ezúttal is ideológiai előítéletektől, részrehajlástól mentesen, a megértés és nem az ítélkezés szándékával végezte munkáját.

De az olvasónak végül mégis ki kell majd ábrándulnia: a „szürke eminenciás” hipotézisnek semmi kézzel fogható alátámasztását nem találja a következő 200 oldalon. Hiába sorakoznak olyan megállapítások, hogy az asszony „férje titkos tanácsadója lehetett”, sőt ő volt „a Kádár-korszak történetének kétségkívül (sic!) legbefolyásosabb asszonya”, végül kétségen belül maradunk. Igaz, a felvonultatott tények, források egyértelműen nem cáfolják e feltételezéseket. Inkább csak valószínűtlenné teszik. De semmiképpen nem igazolják.

majtenyi-gyorgy-kadarne es kadar open books revizor online

Egy sor izgalmas forrás kerül terítékre. A legérdekesebb mindjárt a kötet első két mondata, melyet állítólag 1956. november 7-én mondott Kádárné, mikor férje „szovjet páncélosok élén” (inkább azok védelmében meghúzódva) megérkezett a parlamenthez. Az épület lépcsőjén várakozó asszony ezek szerint így esett neki a miniszterelnöknek: „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.” Valóban elgondolkodtató, ha így történt, hiszen a döntésben, hogy Kádár elfogadja a helytartó szerepét, a feleségnek nem lehetett része, és lám, rögtön félnyilvánosan és dühösen kritizál. De vehetjük-e készpénznek, hogy így történt? A mondatok jelentőségéhez képest több mint meglepő, hogy semmi közelebbi nem derül ki róluk, mindössze annyi, hogy Aczél György idézte egy évtizedekkel későbbi, publikálatlan interjúban. Még azt sem tudjuk meg a könyvből, hogy pontosan mikor és kinek adta Aczél ezt az interjút, hogy ő maga jelen volt-e az ominózus jelenetnél – melynek fontos mozzanata még, hogy válaszként Kádár betuszkolta volna nejét az épületbe – vagy ő is csak hallotta valakitől. Nem tudjuk meg, hogy mi volt a jelenet elmesélésének szövegkörnyezete, hogyan került az asszony éppen akkor a lépcsőre, amikor férje megérkezett, és kik hallhatták még Aczélon (vagy az ismeretlen tanún) kívül. Majtényi azt sem mérlegeli, hogy Aczél (vagy a tanú) sok évtizeden és egy rendszerváltáson keresztüli emlékezete mennyire megbízható – akár az interjú ellenőrizhető állításai tükrében. Rákosi, amikor minden őrá volt hagyva, nemcsak Tamáska férjét tüntette el a börtönvilágban (a nő két évig nem is tudott róla semmit), hanem őt magát és egész rokonságát is kíméletlenül meghurcolta. Miért mondta volna hát, hogy Rákosira kellett volna hagyni bármit is? A szerző fel sem veti ezeket a kérdéseket, így válaszolnia sincs módja. Egy elejtett félmondatából („ha az eset valóban így történt”) kiérződik, ő maga is tudja, hogy ingatag a sztori, mégis hangsúlyos helyre teszi, sőt tényként hivatkozik rá több helyen. De még ha igaz is lenne, csak nagyon merészen lehetne erre építeni egy Kádárt évtizedeken keresztül politikailag érdemben befolyásoló feleség konstrukcióját – erősebb forrás pedig nem nagyon kerül elő a könyvben.

Annál több olyan szöveget olvashatunk, amely inkább mást sejtet. Itt van például Kádárné levele férjéhez 1958 októberéből. Ebben sértetten Kádár szemére hányja, hogy nem foglalkozik saját felesége – a levélíró – politikai rehabilitációjával. Ez az írás nem arról tanúskodik, hogy olyan befolyásos személy lett volna, hiszen saját személyes ügyében sem volt képes egy rutinszerű, formális eljárást négyszemközt otthon elintézni. Arra persze utalhat, hogy szeretett volna fontosabb szerepet játszani („miért vagyok én mindég csak árnyék?”), de egyrészt talán ez is inkább formális, protokolláris, illetve magánéleti dolgokra vonatkozhatott (mint a levél többi része), másrészt épp e levél alapján nagyon kérdéses, hogy akár csak ebben az értelemben is kikerülhetett-e az asszony az árnyéklétből, vagy inkább beleszokott.

Fontos források lehetnek a házastársak magánlevelei. Nos, Majtényi szemlézése alapján az apró-cseprő napi ügyek, a féltő „ne dolgozz éjjel” vagy „hogy állsz fehérneművel” intelmek közé nem csusszant politika. Elképzelhető ez a visszafogottság egy vérbeli szürke eminenciásról? Vagy netán az ÁVH egykori levélellenőre attól tartott, más is olvashatja? Mindenesetre a szerző ezeket a kérdéseket sem teszi fel, és járja körül.

Szűrös Mátyás – a könyvben szintén keltezetlen – valamikori visszaemlékezése látszólag alátámasztja Majtényi indító hipotézisét, hiszen állítása szerint „feleségének óriási szerepe volt Kádár János befolyásolásában. Neki voltak szimpatikus és kevésbé szimpatikus emberek. Ez eléggé elterjedt volt, hogy Mária néni beleszólt bizonyos dolgokba.” Csakhogy még ebben a homályos, szóbeszédre alapozott és konkrétum nélküli formában is csak személyek megítéléséről van szó. Ez, még ha igaz is lenne, nem jelenti, hogy a jelentős politikai irányváltásokba, döntésekbe „Mária néni” belefolyt volna. A megtorlás, a kollektivizálás, az amnesztia, a csehszlovákiai bevonulás, a reform indítása vagy fékezése, az IMF-belépés nem káderkérdések voltak, ha egyes döntéseknek persze voltak kádervonzatai is. Tamáskának elegendő információja sem lehetett ahhoz, hogy ezekhez érdemben hozzászóljon, hiszen a döntéselőkészítő megbeszéléseken sem vett részt. De rendszerváltás utáni szavai is ezt a kívülmaradást erősítik meg: „Sok mindent hallottam arról, hogy ez vagy az a vezető megfeledkezett a kötelező szerénységről. Próbáltam neki mondani, de észrevettem, hogy ezekről a dolgokról nem a feleségétől akar értesülni.” Vagyis még afféle egyszerű népi ellenőrzési bizottsági tagként sem jöhetett számításba a Cserje utcai hálószobában. Árulkodó különben ezzel kapcsolatban Majtényi forráskezelése: ő ezekből a szavakból is a becsípődött prekoncepció igazolását olvassa ki; szerinte ezek „nem cáfolják, hogy rendre kifejtette a véleményét férjének (még ha tagadta is, hogy ezzel befolyásolta volna)”. Hogyhogy „rendre”? Nem derül ki, hogy egyetlen próba után vált világossá, hogy a véleményezés felesleges, vagy kellett hozzá három falnak repülés. És még ha három is, az már három évtizedre vetítve „rendre”?

Megtudhatjuk azt is, hogy Aczél György egy 1999-ben megjelent portrétöredékben azt írta, „Kádár János nem Lear: nem volt Cordeliája.” Majtényi ezzel a koncepciójával ellentétes megállapítással nem ért egyet, és azt spekulálja hozzá, hogy a feleség „a történelmi pillanat Cordeliájaként csak addig maradt vele őszinte, amíg nem félt, hogy elveszítheti a férjét.” Tegyük fel, hogy így volt, ez semmiképpen nem egy szürke eminenciásra utal, épp ellenkezőleg, inkább egy véleményét magának megtartó, eltaszítástól rettegő feleségre. (Mellékesen: ezúttal sem a könyvből tudhatjuk meg, hogy a homályos Aczél-mondat tíz évvel korábbi, mint publikálása.)

Máshol a nej nem az érdemi politikai döntések, hanem a politikusi stílus befolyásolójaként jelenik meg: „Minden bizonnyal (!) Tamáska Máriának döntő (!) szerepe lehetett abban, hogy Kádár János a hatalom éveiben másképp viszonyult a tisztségéből fakadó kedvezményekhez, mint korábban”. Azért ezt ilyen bizonyossággal arról a feleségről, aki Rotschild Klára szalonjában készíttette a ruháit, és maga is vadászott, merész dolog ennyire határozottan kijelenteni, ha erre amúgy az égvilágon semmi nem utal, történetesen még özönvíz utáni emlékezők homályos mondatai sem. (Az állításhoz az apropó különben egy betemetett kerti úszómedence, melynek a korábbi kiásatásakor is együtt laktak a hozzá tartozó házban. Miért nem feltételezi a szerző, hogy a medence ásásának szándéka származott Tamáskától és a betemetésé Kádártól? Forrás ugyanannyi van erre is, mint az ellenkezőjére: semmi.)

„Mária talán azt a feladatot is magára vállalta – kapaszkodik tovább a szerző vakmerően a feltételezések nyaktörő mászókáján –, hogy férje időnként megszólaló lelkiismereteként figyelmeztesse arra, hogy miért is küzdöttek egykor.” Talán. Talán nem. Erre sem utal semmi, a férje halála és a rendszerváltás után nyilatkozó Tamáska sem.
Majtényi határozottan állítja, hogy Aczél szerint Kádár minden döntését (kivéve az ominózus 1956 novemberit) megbeszélte az asszonnyal. Minthogy Aczél volt huzamosan a Kádárhoz legközelebb álló személy (ha a feleségét nem számítjuk), egy ilyen állításnak kulcsjelentősége lenne, pláne ha a szerző idézné is. Csakhogy pont ezt nem idézi. Forrásként a Rubiconban megjelent Közelkép Kádárról című posztumusz Aczél-cikk újrapublikálásának egyik oldalát adja meg. (Ki volt Kádár?) Az adott helyen azonban egy szó sincs Kádárnéról. Sőt, ennek az állításnak sem az újraközlés, sem az eredeti print illetve netes verzió egyetlen oldalán sem leltük semmi nyomát, de még csak hasonlónak sem.
Találtunk viszont mást.

„Pletyka, hogy az asszony beleszólt volna kulturális, politikai vagy személyi kérdések eldöntésébe. Valószínűleg igaz viszont, hogy a véleménye valamennyire azért befolyásolta Kádárt, főként élete végén, amikor már nagyon elszigetelődött” – írja ugyanitt a koronatanú Aczél. És hát ez ugye, finoman szólva nagyon más. Ráadásul ez a két mondat szó szerint ugyanígy szerepel egy másik, Majtényi által hivatkozott szövegben is (a cordeliás Aczél-töredékekben), ő mégsem tartotta érdemesnek idézni, vagy egyáltalán észrevenni az eminenciás-konstrukciót frontálisan cáfoló kategorikus állítást.

Külön talányos az is, hogy a szerző miért hallgatja el forrásainak egyes, Kádárné szempontjából amúgy kulcsjelentőségű mozzanatait. Ezek némelyike ráadásul akár a koncepcióját erősíthette volna, ha máshonnan is kap támaszt. Hosszan idézi például a nevezetes 1958-as Tamáska-levelet Huszár Tibor könyvéből (Huszár: Kádár II. 114.), de annak politikai utalását pont nem: „az én számomra a párt emberekből áll, … és nem valami földöntúli nagy hatalom”. Ez a mondat akkor közéleti jelentéssel bírt, még magánéleti szövegkörnyezetben is. Persze nem bizonyít szürke eminenciási szerepet, de arra utal, hogy a feleség hasonló irányba távolodott a korábbi párteszménytől, mint férje. Nem idézi Majtényi innen azt sem, hogy az asszony leánykori nevére kiállított iratokat kér nagy hatalmú férjétől. Talányos és súlyos szavak ezek, egy pártszerűen diszkrét félig-válás belengetése – miért érdektelenek egy Tamáska Máriáról szóló kötetben, ahol annyi szó megy el pszichohistóriai spekulációkra és az ismert köztörténetre?

Negligálja a kötet Huszár Tibor fent idézett nagymonográfiájában olvasható, Kádárnéra vonatkozó fontos következtetések sorát is, sem hivatkozásra, sem cáfolatra nem méltatva őket. „Mária joggal érezte, hogy magányban él, Kádár ugyanis munkájával kapcsolatos gondjait nem osztotta meg, titkokként őrizte azokat. … s nemcsak az államtitkokat” – írja Huszár az 1956-58 körüli időszakról, de nem számol be e téren később sem változásról. Huszár két helyen, kétféleképpen ismerteti Kádárné munkáját a Tájékoztatási Hivatalban, az egyik állítás szerint „az országba érkező külföldi sajtótermékek forgalmazását, illetve MTI anyagként való szemlézését ellenőrizte, felügyelte [Kádárné] osztálya”, máshol azt írja, a hivatal a „BM által telepített munkahely” volt, ahol Tamáska századosi rangban a „hírszerző jelentéseket szemlézte. Feladata volt, hogy kiválassza azokat az információkat, amelyek fedetten körözhetőek, bekerülhetnek az MTI bizalmas kiadványaiba stb.” A kétféle feladatkör nem zárja ki egymást, és mindkettő külön-külön is jóval jelentősebb, mint amiről Majtényi számol be Tamáska interjúja alapján, nevezetesen hogy „kezdetben a magyar emigráns sajtó figyelése volt az egyik fő feladata.” Ennyi, és semmi több. Hogy később mi volt a feladata, az nem derül ki, ahogy sem a BM-bekötöttség, sem a századosi rang, sem a többi. A szerző a tényeket megint pletykával helyettesíti: ezekre hivatkozva állítja, hogy Kádárné „a magyar sajtó »szürke eminenciásaként« lapok indításáról döntött és főszerkesztők kinevezésébe és menesztésébe is beleszólt”. A terület urának, Aczélnak elhallgatott mondatai, mint láttuk, ezt cáfolják. Érdekesebb a menetrend szerinti eminenciázásnál, hogy Majtényi azzal, hogy elsiklik a tények fölött, megint egy kézenfekvő problémát szalaszt el. Hiszen ha az volt Tamáska beosztása, amit Huszár állít, akkor lehettek információk (főleg külpolitikaiak), melyekkel Kádár nem, vagy később találkozott, mint a neje, sőt felmerülhet: szélső esetben akár rajta is múlhatott, hogy találkozott-e. Ebből a pozícióból tanácsokat is adhatott – persze ezt bizonyítani is kell. E kérdés felvetése, körüljárása, a válasz kikutatása szintén elmaradt.

Ezek után már apró részletkérdés, hogy a szerző a magánleveleket szemlézve nem hivatkozik arra, amelyben Tamáska a férjét figyelmezteti az 1960-as ENSZ-tárgyalások előtt: ne legyen indulatos (lehettek otthoni tapasztalatai), de rögtön hozzá is teszi: „látod, milyen kis hülyegyerek vagyok, én próbálom magyarázni az egyszeregyet”. Azt is megjegyzi, hogy az ő észrevételei csak „nézői megfigyelések”. E mögött lehet egy ravasz feleség taktikus álszerénységét látni, de negligálni e téma tárgyalásakor nem lehet. Az is fontos lenne itt, amit Huszár mellékesen jegyzetben említ meg: Kádár a hetvenes évek második felében késő estig a pártszékházban maradt és beszélgetett, anekdotázott, még akkor is, amikor felesége már nyugdíjas volt, és egész nap egyedül volt otthon. Majtényi számára ez sem hírértékű. És ki tudja, mi minden rejtőzik még, amit Huszár sem említ, hiszen neki nem is ez volt a kutatási témája.

Így a Kádárné és Kádár, bár tudományos publikációnak mutatkozik, rengeteg végjegyzettel, levéltári forrással, szakirodalommal, elsősorban inkább a Kádár-korról és névadójáról szóló ismeretterjesztésként értékelhető, és mint ilyen értékelendő is. Elég nagy terjedelemben, sok képpel és korrektül ismerteti a korszak köztörténetét, Kádár nyilvános és magánéletét, ami mindazoknak, akik nem találkoztak még ilyen témájú kézikönyvvel, illetve Huszár monográfiájával, vagy Majtényi korábbi munkájával Kádár magánéletéről, érdekes, és sok újat tartalmaz. De még a többieknek is található bőven újdonság Tamáska Mária empátiával ismertetett életéről, világképéről a nyomorgó ifjúkortól a Cserje utcai műgyűjteményig. Végigkövethető ebből a nők hátrányos helyzete különböző időszakokban, életkorokban és társadalmi helyzetekben. Mindemellett a kötet jó kiállítású, a szöveg pedig sajtóhibáktól teljesen mentes, olvasmányos, jól megírt. Akad azért néhány meghökkentő hiba is, például az 1988-as nevezetes „májusi pártértekezletből” „júniusi” lett, vagy az az állítás, hogy „nem ismerjük pontosan a szovjet vezetés döntésének hátterét” arról, hogy Münnich Ferenc helyett miért Kádárt választották első embernek. Valójában régóta köztudott Veljko Mićunović, moszkvai jugoszláv nagykövet emlékirataiból: Kádárhoz Tito ragaszkodott; a diplomata azt is megírta, hogy miért.

Mindezek alapján a megkezdett kutatást érdemes lenne folytatni. Lehet, hogy Tamáska Máriáról tényleg kiderülne, hogy a háttérből ő mozgatta a Kádár-kor szálait. Az eddigiek alapján (különösen az elhallgatott Aczél-tanúság tükrében) erre aprócska az esély, arra viszont sokkal nagyobb, hogy a százados asszonyt le kell majd fokozni országos hatalmú szürke eminenciásból – de hogy pontosan mivé is, azt pont ennek a kutatásnak kéne majd kiderítenie.

A könyv adatlapja itt látható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek