Közülük az első és az utolsó a jelen évtized termése, ezek – az Abbahagyott bekezdések című zenekari darab (2002–2003) és a Gyémánt a föld porában című, Orbán Ottó szövegeire komponált kóruskantáta (2004) – kifejezetten komor, tragikus, sőt reménytelenséget sugárzó darabok. Derűsebb, kiegyensúlyozottabb hangot csak a második mű, a 39 vonóshangszerre írott VI. szimfónia (1993–1994) üt meg, immár másfél évtized távolából. Hogy ez az elsötétülés vajon a véletlen műve-e, a művész látásmódjának maradandó változását tükrözi, esetleg átmeneti jelenség, arra az idő ad választ. Láng művészete korábban is súlyos kérdésekkel birkózott, s ezek a mostani alkotások talán egyszerűen csak még érettebbek, még szuggesztívebbek.
A következő vonószenekari szimfónia karmestere Kovács László. A fúvósokról ebben az esetben lemondó szerző e művében is valódi zenekari gondolkodásról, kifinomult és erőteljes hangzásbeli fantáziáról tesz tanúbizonyságot. A darab egybekomponált tételekből áll, s ciklikus formálása itt sem mindennapi. A legsúlyosabb, legterjedelmesebb tétel – ha tetszik, a mű súlypontja – ezúttal a lassú zárótétel, mely éles kontrasztokban gazdag, impresszív zenei képek váltakozása után egy buja természeti látomásból kiindulva, szorongások kapuját nyitja meg, a vergődés, sőt összeomlás képeit festi, ám végül mintegy befejezetlenül, egy kérdésszerű gesztussal, mondjuk így: a remény lehetőségét nyitva hagyva zárul. A darab jelentős szólókat is tartalmaz, közülük elsősorban a különlegesen nehéz és imponáló érzékenységgel előadott gordonkaszóló figyelemreméltó; karmester és együttes pedig példás lelkiismeretességgel szólaltatja meg a szofisztikált partitúrát.
Az Orbán-kantáta megint csak Tihanyi László vezényletével szólal meg a lemezen; a mű előadásában az MR Énekkar Férikara működik közre (karigazgató: Strausz Kálmán), jól felkészülten, ha nem is teljesen hibátlanul. A darab címe – Gyémánt a föld porában – Orbán Ottó egyik megzenésített sorára utal (a versrészletek Az éjnek rémjáró szaka című posztumusz kötetből származnak). Abból az V., utolsó tételből, amely a halállal való közvetlen közelségben fogant, pokollal birkózó költészetnek talán egyetlen szava – nem a reményre, de legalább valamilyen megbékélésre, feloldozásra. A megelőző tételek ugyanis egyre mélyebbre hatolnak a sötét semmibe, egészen a negyedikig, amely ebben a ciklusban a súlypont szerepét játssza. A „sötét” az a szó, amely enjembement-ként kapcsolja ezt a tételt az előzőhöz, s a „semmi”, a Semmi szerepel a vers címében is. A vers már nem is vers, csak a semmi szinonimáinak időből kizökkent kavargása; a tétel, amely belőle születik, a ciklus leghosszabb, időtlenül kóválygó darabja.
Számomra némileg problematikusnak hat ennek a testetlen lírának az újratestesülése a zenekar és a férfikar nagyon is konkrét és életszerű matériája segítségével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne találkoznánk itt is mély zenei költészettel, mondjuk az első tétel hangszeres polkoljárásában vagy a harmadik csúfondáros hangjaiban, fuvola és hárfa által játszott szépséges éjszaka-zenéjében. És nagyon jelentős teljesítmény, ahogy Láng a IV. tétel infernóját a zárótételben hitelesen képes fölülírni egy megindító kozmikus látomásal. Vajon mégis a remény a művészet utolsó szava?