Dúl a háború az országban, a magyarok és a szerbek egymás ellen (is) harcolnak, de a bácskai kisvárosban egymás mellett kell élniük. A szerbeknek el kell viselniük a frontra készülő magyar katonák dajdajozását, erőszakosságát. Tovább a cikkhez
Előrebocsátom, utólag is nagyon sajnálom, hogy nem láttam a k2 miskolci trilógiájának korábbi két részét, csak ezt a harmadikat, az Eklektikon 2048 pándimenezionális végjátékot. Az előadás persze az előzmények ismerete nélkül, önmagában is megáll. PROICS LILLA KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
A Három nővér a drámairodalom egyik olyan hegycsúcsa, amelyre a legtöbb rendező valami egyéni mászástechnikával igyekszik feljutni. A csúcs meg csak áll, nem rezdül. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Béres Attila rendezésében a helyszínváltásokkor egy vetítővászon ereszkedik a színpadnyílás elé, amelyen a közhangulatot láthatjuk. Micsoda szerencse, hogy nem ez a közhangulat dönt a halálbüntetés visszaállításáról. Miközben nézem, megszűnök demokratának lenni. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
A két miskolci előadás két távoli bolygó szülötte. A hülyéje, mondhatni, szabatos, klasszikus bohózat, az Elza, vagy a világ vége abszurd színjáték, amely kétségkívül vicces víziót hoz színre. Az Elza jut messzebbre. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Végtelenül gazdag előadás: nemcsak a húszas évek numerus claususos világát idézi meg, de az örök magyar agóniát; a pusztulást, az életörömöt, a szépséget. A miskolci társulat tündököl Móricz ragyogásában. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
„Súlyos komédia, bár látszatra könnyű” – írta történelmietlen történelmi színművéről Dürrenmatt. Keszég László miskolci rendezésében szerencsésen megvalósul e kettősség. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Füst Milán 1915-ben, a Nyugatban megjelent Boldogtalanok című drámája talányos mű. A sajátos szóhasználatra és elhallgatásokra, elharapásokra épülő szöveget Szabó Máté értelmezte és állította színpadra Miskolcon. SÁNDOR ZITA KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
