„Ezeket? Isten? A saját képére?” Horváth Csaba újra Tar Sándorhoz fordul, hogy a szeretetről, de még inkább annak hiányáról állítson és kérdezzen. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
Hömpölygő, ismétlődő mondatok, ismerős érzésekről és helyzetekről. Minden alkalommal más hangon, más tartalommal, más megvilágításban. Mintha a kedvenc számom refrénjét hallanám újra és újra, mindig várva azt, hogy ugyanazok a sorok mitől, és hogyan fognak nekem teljesen mást jelenteni, mint eddig. Tovább a cikkhez
Meglepő, hogy Horváth Csaba egy nálunk igen ritkán játszott darabhoz nyúlt, valamint csak módjával, illetve kevésbé látványosan használja a máskor oly hatásos és eddigi munkáit stilárisan meghatározó mozgásszínházi eszközeit. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Horváth Csaba nem híve a pamfletszerű, beszólogatós politikai színháznak, darabválasztásai mégis egytől egyig aktuálisak és politikusak, a legégetőbb társadalmi problémákba tenyerelnek bele. KRÁLL CSABA ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
Dosztojevszkij nagyregényének komplexitását lehetetlen és szükségtelen vállalkozás a színpadon visszaadni. Horváth Csaba előadás-monstrumában éppen ezért próbálkozik vele – sikerrel. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Amióta García Lorcát színpadra teszik, minden rendező a duendét keresi. Keresik, keresik és keresik – s csak ritkán találják. KRÁLL CSABA ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
Ebben az alcíme szerint Szerelmi idillként aposztrofált móriczi történetben kevés van, ami idillikus, a szerelem beteljesedéséhez vezető út pedig végképp nem az. Vehetjük ezt iróniának is a realista széppróza írófejedelmétől? Tovább a cikkhez
