 Kovalovszky Dániel: Emlékgyár (2009) – Egy óvóhely bejárata a Csepel Művekben |
Kovalovszky Dániel már a húszas évei első felében tarolt a Magyar Sajtófotó Pályázatokon. Eddigi kiállításai – nem csak szó szerint – határterületekkel foglalkoztak: a Raiffeisen Galériában bemutatott Sandjak fotói (2007) a szerb és a montenegrói határ közelében készültek. Az Öregek Otthonai (Gödör Klub, 2005) című kiállítás a szellemi frissesség és a szenilitás, a szenvedés és a kegyelem, az élet és a halál határmezsgyéit vizsgálja. Az Emlékgyár, mely korábban a Mai Manó Házban volt, most pedig a Lumen Galériában látható, szintén határterületet ábrázol, ezúttal két korszak – a Gyárban és a Gyártól nyüzsgő élet, az eseménydús, gazdag múlt, és a múlt lenyomatát őrző, annak örökségével viaskodó jelen között.
A rendszerváltás előtt a HÉV-en csimpaszkodó tömeg a belváros felől érkezett a szigetre reggelente, míg most a HÉV jórészt csak elhordja innen az iskolába és a munkába igyekvő embereket. Hiszen a Gyár, amely tulajdonképpen felépítette maga köré Csepelt, az egyik legnagyobb budapesti kerületet, (mint munkaadó) lényegében megszűnt létezni. Megmaradt a panel, a martinászokról, marógépekről és a gőzről elnevezett utcák. A gyárat elhordani pedig nem volt elég az idő és a korábbi potentátok nyereségvágya, s rozsdás kerítéseivel, betört ablakaival gigászi méretű mementója lett a szocializmusnak. És mintha az idő is megállt volna errefelé: a Csillagtelep nyugdíjas lakója pontosan azt a frizurát és szemüveget hordja, mint a hatvanas és a hetvenes években, s mintha itt dobnák ki a leglassabban a DOMUS-ban vásárolt kagylófoteleket is.
A nyugdíjasok persze nem csak Csepelen ragaszkodhatnak régi ruhadarabjaikhoz és bútoraikhoz, és nem csak a dudvával benőtt üzemek, hanem egy régi, hámló vakolatú bérház is ébreszthet nosztalgiát, vagy felidézhet egy virágzóbb korszakot. Kovalovszky Dánielt viszont nem az álmosság és a lepukkantság érdekli, hanem az, ami a lelassult idő ellenére méltóságot és életet lehel azokba a képekbe és alakokba, melyek már jelenvaló életükben is szinte csak emlékként léteznek.
 Kovalovszky Dániel: Emlékgyár (2009) – Nyugdíjas találkozó a Csepeli Munkásotthonban (A képek forrása: kovalovszky.hu) |
Ez a makacsság, a hely szelleméhez való erősebb kötődés a képek csoportosításában is kifejeződik. A május 1-jén megrendezett sakkverseny részvevőjének vörös nyakkendője az elhagyatott sporttelep rozsdásodó, de élénkvörös színű kerítésének rácsaival rezonál. A gyár egyik óvóhelye lépcsőjének vöröse sokkoló a szürkésfehér falakhoz és a barna sóderhez képest. A béke téri, bottal járó, egyenes tartású, idős lakó pulóvere hasonló árnyalatú, mint a Munkásszálló ablakában lógó sötétítő függöny színe (a háttérben a gyár fala, s napsütötte, szélben libbenő nejlonfüggöny).
Csepel egyik művelődési központjában, a Munkásotthonban is a múlt vendégeskedik: a nyugdíjas klubdélutánon játszó, idősödő, őszes hajú szintetizátoros évtizedek óta tör Karel Gott babérjaira. A ruhatár lambériás pultja előtti padló kopottságában is fénylik. A lépcsőház egyik sarkában, a rácsos plexifal és az ormótlan radiátor mellett szobanövény terpeszkedik. Álomszerű színekbe olvad a szociografikus hitelességű, fehér makkos cipő, az élére vasalt nadrágszár és a műmárvány padló. Hasonlóan álomszerű az a fotó, melyen egy konyha függönyén keresztül nézhetünk a négyemeletes, lakótelepi sorházra: a kép előtere sötét, mintha egy fekete folyó választaná el a két házat egymástól. A kietlen, külvárosi tájat uraló, üres óriásplakátok fehérségében pedig a téli égbolt tükröződik.
Mintha valami életre kelni, de legalábbis élni akarna. A Kiss János altábornagy utcai ház falán pedig NO FUTUR – hirdeti a graffiti.
A kiállítás 2010. október 7-ig tekinthető meg.