
Általában az elméleti munkát végző irodalmár is a morális megérintettség helyzetébe kerül tárgyának súlya, méltósága, a leírt szó felelőssége folytán. Különösen igaz ez a történeti, életrajzi kiindulású közelítés esetében. Babits köztudott – sokat vizsgált, némely vonatkozásokban vitatott – erkölcsi érdeklődése, felkészültsége és komolysága, az írásaiból kiolvasható magasrendű etikai összetevők a „Kit új korokba küldtek régi révek” tanulmányainak íróját is arra késztetik, hogy hivatásában az éthosznak a szaktudással felérő helyet biztosítson. E tudósi ars poetica mindegyik eszmefuttatásból, elemzésből érződik, élre mégis az impozáns sorozat közepe táján megbúvó „A név, mely áll e kis papíron” kívánkozik: A név jelentésének kérdése Babitsnál. „A név jelentésének kratüloszi kérdése” az eléggé ismert Névjegyemre című verstől indulva járja be azt az utat, melynek során a név nem egyszerűen jelölőnek bizonyul, hanem eggyé ég viselőjével, akivel kölcsönösen felelősek egymás iránt. (Ha nem a kiváló könyvet, hanem a kiváló szerzőt köszöntenénk, Kelevéz Ágnes sokszorosan „literarizált” nevéről igen szépen lehetne írni.)
![]() Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi |
A mintegy kétszázhatvan oldalra rúgó kötet összes témáját és összes erényét e keretek között lehetetlen számba venni. Szembetűnő az ún. kis tények iránti szívós érdeklődés, a feltárás extenzitása azonban sosem gátja a kifejtés, következtetés intenzitásának. A témakidolgozások szinte minden esetben arányosak, pontosak. A könyv belső koherenciája, a megszólalásnak az időbeli távok ellenére monokróm bensőségessége, világossága és (az érzelmi-etikai elköteleződésen is felülemelkedő) racionalitása bizonyos tartózkodó irodalomtörténeti „regényesség” benyomásával ajándékozza meg az olvasót. Természetesen a különálló fejezetekből, azaz tanulmányokból összetevődő mű nem Babits-pályarajz és nem Babits-monográfia, de mind a „hős” (Babits Mihály), mind a „narrátor” (Kelevéz Ágnes) szituáltsága éreztet némi jótékony epikumot az alcím segítségével egy ég alá hozott textusok tágas történetiségében. Erős korrajzi színeket, melyek antikvitás és jelen korántsem csupán metaforizáló végpontjai között persze mégis leginkább Babits korát, életének és korai utóéletének évtizedeit festik.
![]() Babits Mihály (Forrás: OSZK) |
Vitapontok részkérdésekben kínálják magukat. Úgy tűnik például, a Miért szimbólumok? – sőt esetleg Miért Szimbólumok? – című gondolatsor, mely Egy címadás értelmezési lehetőségeit fedi fel a Szimbólumok-versfüzért fellapozva, logikai ugrással vonatkoztatja a Másik szimbólum című stanza jelzett szavát magára a cikluscímre. Valószínűbbnek tetszik, hogy a jelző a hangsúlyos, és a megelőző Szimbólum a holdvilágról soraihoz képest másik az újabb szimbólum – tehát nem az összefogó, többes számú címet ismétli a maga egyes számával, hanem a szimbólum-társverssel dialogizál. Ettől még Kelevéz megállapításai igazak maradnak, de ama „többszörös csavar”, amely a szimbólum szó háromszori, kiemelt alkalmazásának ebben az esetében megnyilvánul, tisztábban mutatkozik ezzel a jelentésbeli helyi értékkel. A „Nem takart seb kell, inkább festett vérzés!” (Ady és Babits kapcsolata a Nyugat első éveiben) az egyetlen szöveg, amely vehetett volna még fel anyagot, s nem elképzelhetetlen, hogy a Bársonyszék vagy tüzes trón (Babits presztízsváltozásai a Baumgarten Alapítvány kurátoraként) – noha körültekintő és tárgyilagos az álláspontok ismertetése, hiteles a „Baumgarten-aspektusú” Babits-kép istenítésből, pártfogásból, ingerültségből, félreértésből, feltételezésből, sértésből fakadó lüktetése – megengedné további szempontok mérlegelését.
Kapcsolódó cikkeink: Nyugat 100 (gyűjtőoldal az emlékév eseményeiről)