Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÖTELEZŐK RÖVIDEN

Jókai Mór–Selmeczi Bea–Szikora János: A kőszívű ember fiai / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2024. jún. 4.
a kőszívű ember fiai vörösmarty színház jókai
Egy jól ismert szöveg színházi adaptációjának a ráismerés örömén túl arra is lehetőséget kellene adnia, hogy friss szemmel, új, aktuális nézőpontból tekinthessünk az adott műre. A Vörösmarty Színház előadása ugyan tesz erre kísérletet, de a látványos díszlet és jelmezek ellenére is csupán a kötelező tananyag felmondásáig jut. IVÁNYI-SZABÓ RITA KRITIKÁJA.

Május 22-én a Nemzeti Színházban vendégszerepelt a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadása: A kőszívű ember fiai. Általában fenntartással viseltetem az epikus művek színpadra állítása iránt, mert mindig ott leselkedik a veszély, hogy az adaptáció során épp a lényeg: a szereplők és helyzetek belső mozgatórugóinak bemutatása vész el, és a szöveg a színpadra érve a cselekmény puszta rekonstrukciójává csupaszodik. Jókai nagyívű, sok szereplőt, sok helyszínt bemutató, több szálon futó regényének esetében még nagyobbnak tűnik a kihívás, bár a szöveget már több ízben alkalmazták színpadra, még musical is készült belőle.

Jókai sajátos jelenetező írásmódja mégis megkönnyíti a színpadi változat alkotóinak (Selmeczi Bea és Szikora János) munkáját: a cselekményt ugyanis legtöbbször pici, két-három szereplős jelenetek mozdítják előre, ezeket váltják a nagy eposzi tablók, de még ezekben is sokszor ott rejtőzik a mini-jelenet. Az elbeszélő hiányával azonban elveszik annak a lehetősége, hogy a gyorsan sorjázó jelenetek közepette a szereplők mélyebb motivációit, a történések rejtett összefüggéseit is megérthessük. Persze a színházban sokféle eszközzel pótolható a hiányzó narráció, a jelen előadásnak azonban a többé-kevésbé koherens cselekményvezetés mellett a mélységek ábrázolására mintha már nem maradna energiája.

Mivel Jókai műve kötelező olvasmány az általános iskola hetedik osztályában, így a regénnyel küszködő diákok és magyartanárok számára mindenképpen segítséget jelenthet az előadás megtekintése – ráhangoló feladatokkal és feldolgozó foglalkozással körítve akár az egész témakört letudhatjuk vele. A tét azonban a magyarórán és a színházban egyaránt az, hogyan lehet az adott szöveget a diákok (illetve a nézők) számára itt és most érvényes üzenetté konvertálni. Ehhez az alkotóknak (itt elsősorban Szikora János rendezőnek) olyan erős értelmezéssel, vízióval kell rendelkezniük az adott műről, ami a színpadra állítást legitimálja, és az egész előadást mozgatja.

a kőszívű ember fiai Trokán Péter jókai revizor online

Trokán Péter

Itt láthatóan többféle mozgatóerő is működik, de egyik sem képes az egész előadás vezérmotívumaként működni. Felfedezhető például valamiféle halvány reflexió a jelenkori politikailag megosztott Magyarországra, de ezt az aktuális megosztottságot nem tematizálja alaposabban az előadás. Sokkal inkább koncentrál a reformkori liberális-konzervatív ellentétre, amely a jelen helyzetben nyilván alig értelmezhető. Felmerül az önérdek és hazaszeretet dichotómiája is, amely a regénynek ugyan központi témája, de ezt a problémakört sem igazán adaptálja az előadás a 21. századra, sőt nem is hangsúlyozza kellőképpen. Jókai regényében ugyanis nem véletlen az a tendencia, hogy míg a jók valamiféle kategorikus imperatívusznak engedelmeskedve cselekednek, addig a rosszakat egészen kézzelfogható indítékok hajtják. Plankenhorsték célja elsősorban a pénzszerzés, amint azt Salamon régiségkereskedő a regény végén leleplezi. A darabban meg is jelenik Salamon (Kuna Károly) az első felvonásban, ez a jelenet azonban utólag feleslegessé válik, hiszen végül elmarad a gonoszságot racionálisan megokoló pénzügyi magyarázat. A hazaszeretet kérdésének feszegetése pedig kimerül annyiban, hogy miközben az első felvonás végén a rivaldafényben magányosan álldogáló Ödön (Imre Krisztián) nagyszabású toborzóbeszédében mindenkit a hazáért való kiállásra buzdít, addig népviseletbe öltözött gyertyás statiszták kokárdát osztogatnak a közönség soraiban. (A jelenet szépen előrevetíti a forradalom bukását, hiszen a gyertyás alakok a Szózat nemzethalálról szóló vízióját idézik, de így megint elvéti a jelen perspektívát; ráadásul a nézők nehezen tudnak figyelni a patetikus zenével körített nagyszabású monológra, ha közben azt figyelik, hogy ki és mit osztogat, és vajon jut-e nekik is belőle; az meg végképp ködös, hogy Ödön fejére a monológ közepette hó, eső vagy valamiféle egyéb fehér por hullik.) Ezeken túl aktuális kérdés lehetne még a szülő-gyerek kapcsolat buktatói vagy a pályaválasztás nehézségei (no, persze, nem hetedikben, de az előadás is inkább a gimnazista korosztályt célozza meg). Rideghváry Bence (Sarádi Zsolt) és később Haynau (Trokán Péter) ugyan felfogható valamiféle eltorzult apaképnek, és a két anya is hangsúlyosan van jelen gyermekeik életében (izgalmas változtatás Alfonsine abortuszának kérdése), viszont sem Alfonsine (Mosolygó Sára), sem a Baradlay-gyerekek nem lázadnak (még élő) szüleik ellen.

Elvéti tehát az előadás a valódi célt, mivel nem tudja Jókai regényének ma érvényes üzenetét határozottan megfogalmazni, és így a nézőket mélyebb ön- és világismerethez juttatni. Ehelyett átismételhetjük a regény cselekményét, és felidézhetjük Jókai szövegét, hiszen az alkotók teljes szövegrészeket emeltek át az előadásba. És mintha a színészek is arra szerződtek volna, hogy egy kötelező olvasmány illusztrációjaként szerepeljenek: többnyire képtelenek hús-vér testet kölcsönözni a papírra vetett hősöknek. Így a katartikus csúcspontok is hiányoznak az előadásból: Richárd (Kovács Tamás) és Ödön (Imre Krisztián) vetélkedése Buda ostrománál, amely a regényben eposzi párviadal egy eleve felfokozott érzelmi töltetű szituációban, az előadásban kevésbé lesz jelentőségteljes, mint az, hogy ki ér fel előbb a bordásfal tetejére a hetedikesek tornaóráján. Lánghy Aranka (Farkas Angéla) ugyan a regényben is passzív szereplő, színpadi jelenléte viszont kizárólag arra korlátozódik, hogy minden jelenésében babakocsival körbeszaladja a színpadot. A néző pedig egy idő után nem tudja eldönteni, hogy Aranka kényszerbeteg lett-e a szabadságharc izgalmai közepette, esetleg minden újabb kör újabb gyermek születését hivatott jelezni, vagy azoknak a nézőknek szól ez a gesztus, akiknek több kör után sem egyértelmű, hogy Ödönnek időközben gyermekei születtek. Érdekes újítás, hogy Szalmásiné (eredetileg Szalmásné – Ballér Bianka) Baradlayné (Varga Mária) humoros ellentétpárjaként főszereplővé lépett elő, bár figurájának komikuma csupán arra épül, hogy tájszólásban beszél, és boldog-boldogtalant étellel kínál. A helyzet- és jellemkomikum tehát kimerül néhány sokszor elismételt gegben, amelyek az előadás végére már teljesen erőtlenné válnak, és Krisztik Csaba bohóckodása Tallérossy Zebulonként sem javít sokat a helyzeten. A jellemformálást a korhűnek tűnő, szép jelmezek sem segítik elő, az előadást nézve időnként olyan érzésünk lehet, mintha egy 19. századi panoptikum elevenedett volna meg a szemünk előtt. Ezt a múzeumi hangulatot tovább fokozza az emelkedett zenei aláfestés.

a kőszívű ember fiai Kovács Tamás

Kovács Tamás. Fotók: Ilosvai Péter. Forrás: Vörösmarty Színház

Az előadás leginnovatívabb ötlete a színpad nagy részét elfoglaló, hatalmas, dupla lépcső, amely (a megvilágítástól is függően) hol vészjóslóan magasodik a szereplők fölé, hol meghódítható és meghódítandó magaslat; hol Plankenhorsték fogadótermébe, hol a vesztőhelyre vezet, ráadásul forgatható is (és mégis forog!…), így a színhelyek gyors váltakozását is lehetővé teszi (a díszlet és a jelmezek Kovács Yvette Alida munkája). Az előadás végén Baradlayék az egyik lépcsőn vonulnak Jenő temetésére, míg az átellenes oldalon Alfonsine kíséri az „ifjú” párt: anyját és Rideghváryt. A két oldal végletes ellentétét a lépcső (és a tetejére tűzött zászló) kettészakadása jelzi, majd Richárd és Edit (Fehér Diána Aida) lesznek azok, akik (némiképp tanácstalan) égi gyermekekként felemelkedve a kiengesztelődés és újrakezdés lehetőségét megteremteni hivatottak lennének.

A kiengesztelődésnek és újrakezdésnek viszont az igazi megismerés lenne az előfeltétele – de ahogy a NAT és érettségi terrorjában élő irodalomoktatásban, így a Vörösmarty Színház két és fél órás előadásában sem jut elég idő a saját olvasat és értelmezői horizont megalkotására. Amit láttunk: kötelezők röviden.

Az előadás adatlapja a Vörösmarty Színház oldalán itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek