Szikszai Rémusz rendezésében látható Tatabányán Martin McDonagh halálbüntetésről, illetve annak eltörléséről szóló darabja, a Hóhérok. Bizonyos tekintetben ez a szerző általam színpadon látott darabjai közül a legdöcögősebb bármilyen feldolgozásban. Valószínűleg azért, mert igen lassan építkezik, ez idő alatt pedig statikus és eseménytelen. Miközben természetesen a kérdés, amit a darab vége felől lehet csak igazán értelmezni, nagyon is releváns: hogy jön ahhoz egy ember, hogy halálos ítéletet mondjon a másikra, pláne akkor, ha tudjuk, az igazság képlékeny és kibogozhatatlan? A darab ugyanakkor nagyon szerethető tulajdonsága, hogy McDonagh a fekete humort eszközül véve mesél a látszólag egyáltalán nem vicces témáról.

Emiatt a Hóhérok színpadra alkalmazásának sikere – véleményem szerint – azon áll vagy bukik, hogy a társulat ráérez-e erre az egyszerre finom és ordenáré humorra. A tatabányai színészek és Szikszai Rémusz rendező láthatóan ráéreznek, bejárják a szöveg mélységeit és magasságait. Különösen igaz ez a főszerepet alakító Király Attilára. Harry Wade főhóhér a történet idejében vidéki kiskocsmát üzemeltet, hiszen az 1965-ös évben Anglia eltörli a halálbüntetést, és szolgálataira már nincs szüksége tovább az államnak. Egy ereje teljében lévő, karrierétől megfosztott ember áll előttünk, Király Attila pedig jól egyensúlyoz a figura korábbi munkaköréből fakadó hatalmi agresszió és sebezhetőség megmutatása között.

A történet tragikus szála abból kezd kibomlani, hogy a hóhér lánya, Shirley (Bartos Ági) eltűnik, és minden jel arra mutat, hogy őt egy Londonból odakeveredett idegen, Mooney rabolta el. Az őrült Mooney igazi ziccerszerep, amelyben a színész igen bonyolultan építhet fel egy komplett kórképet a magasan funkcionáló elmebetegségről. Mikola Gergő él is a lehetőséggel, és egy túlmozgásos, ripacskodó, idegesítő karaktert passzint Mooney figurájához, akit szívünk szerint már az első jelenetében lecsapnánk, mint a taxiórát. Ez pedig nagyon sokat segít abban, hogy az előadásvégi megkínzását kiegyensúlyozott nyugalommal nézzük végig a nézőtérről, és hogy emiatt később teljesen elbizonytalanodjunk csalhatatlannak hitt erkölcsi érzékünkben – az előadás célja végső soron pont ez az elbizonytalanítás.

Jelenet a Hóhérok című előadásból.

A tatabányai produkció csúcsjelenete az, amelyben Mooney a bűntett után visszatér Wade kocsmájába, és ott amolyan operettprimadonnaként ugrándozva, fellelkesülve monologizál össze meg vissza. És ebben a jelenetben láttam Király Attila legszebb és legőszintébb mozdulatát. Lefagyva nézi és hallgatja az idegent, hosszan próbálja értelmezni, mi történik, majd szinte önkéntelenül felemeli a kezét, és a mellette álló felesége (Danis Lídia) haját kezdi simogatni. A szeretet, a másikban való bizalom apró, de annál fontosabb jele ez, kiolvasható belőle egy házasság története.

Valóság és fantázia találkozási pontján bomlik ki a tragédia Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabjában is, amelyet Guelmino Sándor állított színpadra Tatabányán. Albee drámáját a 60-as években mutatták be nálunk, és a 2000-es években volt zenitjén a magyar színpadokon, de népszerűségét máig megőrizte, amely tényt mi sem bizonyít jobban, mint hogy a tavalyi évben a tatabányain kívül a székesfehérvári színház is műsorára tűzte. És többek között ez az oka annak, hogy kemény fába vágja a fejszéjét a rendező, aki érvényes, friss előadást szeretne ebből az anyagból kihozni. Másfelől természetesen a darab tartalmilag nem vesztette aktualitását: a párkapcsolati játszmázás, valamint a frusztrált, valóság elől menekülő értelmiség művészetben való megjelenítése valószínűleg sosem megy ki a divatból.

Habár a darab maga is a valótlan és a valóságos közti képlékeny határt mutatja be, talán még egyetlen feldolgozásban sem láttam ezt ennyire kristálytisztán megmutatva. Ennek az egyik oka a térhasználat: a komplex, átgondolt és játékba hozott díszlet és kellékek (díszlettervező: Fekete Anna). A háttérben fekete díszletfalak, rajta krétával rajzolt figurák (maci, kakas, kis vonat, kis hajó), ha a szereplők megnyomják őket, mint a csecsemőknek szánt búgó-zenélő játékok, megszólalnak. A padlón műfű, amely a lakás határait jelöli, azt egy homokozó veszi körül gyerekjátékokkal, ám a homokozóba tilos belépni. A térnek ez a része Martha és George kitalált gyermekére utal, de tulajdonképpen meglebegteti azt a lehetőséget is, mi szerint ez a gyerek kicsi korában meghalt, és szülei az ott hagyott tárgyait érintetlenül hagyták. Ha valaki mégis hozzáér ehhez a szentnek tűnő homokos sávhoz, annak mindannyiszor jelentése lesz. A színpadi emelvény alatt felhalmozott régi használati tárgyak: egy normális élet kellékei, amik a pincébe kerültek. A szobában ehhez képest minden fake: üvegezett veranda, amely üveg mögött csak egy hamis tájképet látunk, a már említett műfű mindenütt, gumikacsa, egy nagy akvárium halak nélkül, italokat hűtő jeges vödörnek használva – benne a jég műanyag dísz csupán. A könyvek is díszek, a gyümölcsök is, az ital viszont nem az. Ahogy ágas-bogas történetükben, úgy a térben is csak Martha és George képes megkülönböztetni egymástól az igazat és a hamisat, sem a náluk vendégeskedő Nick és Honey, sem mi, a nézőtéren nem értjük a rendszerét. Ritkán látni ilyen sokrétű, az előadással dialógusban álló látványvilágot.

Jelenet a Nem félünk a farkastól című előadásból. A fotók forrása: Jászai Mari Színház

A színészi játékban is ezt a kettősséget figyelhetjük meg, ám itt nemcsak a Marthát és George-ot játszó Bakonyi Csilla és Crespo Rodrigo részéről, ilyen Nick és Honey is, Csabai Csongor és Bartos Ági alakításában. Előbbiek a teátrális műbalhék és a valódi fájdalom pillanatai között cikáznak, játszanak és kegyetlenkednek, kiszámíthatatlan, hogy mikor fognak nevetni és sírni. Furcsa, hogy még így is valóságosabb figuráknak tűnnek, mint a fiatal pár tagjai. Honey túlrajzoltan ostoba, folyamatosan affektál, amellyel – mint később kiderül – hazugságokat leplez. Nick pedig pedáns udvariasságával igyekszik leplezni hideg és számító, valójában teljes mértékig érzéketlen személyiségét.

Itt semmi nem az, aminek látszik, a tér közepén kis négyzet alakú lyuk, benne víz – amolyan kismedence, gondolhatnánk, de két ember már szűkösen fürdik meg benne. Aztán egy ponton az egyik szereplő belemászik, és meglátjuk, hogy a kicsinek tűnő medence olyan mély, hogy el lehet benne merülni nyakig. Az előadás végén Martha és George lassan elindulnak együtt a mélybe, és jogosan támad az a balsejtelmünk, hogy nekik innen már nem lesz több út felfelé.

A Hóhérok című előadás adatlapja itt, a Nem félünk a farkastól című előadás adatlapja itt található a Jászai Mari Színház weboldalán.