Rokonszenves vonása a székesfehérvári Vörösmarty Színháznak az erős, személyes kötődése a Csongor és Tündéhez. Eleve ebben a városban jelent meg először Vörösmarty Mihály színjátéka 1831-ben, mivel a pesti cenzorok nem engedélyezték a kiadását. Amikor a második világháborúban lerombolt fehérvári színházépületet az 1950-es évek végén az eredeti állapotot nagyjából helyreállítva újjáépítették, akkor az 1962-es megnyitást a Csongor és Tünde nemzeti színházi előadásával ünnepelték. (Marton Endre rendezte, Törőcsik Mari és Bitskey Tibor kergették egymást a szerelmesek szerepében.) A 2000-es évek elején a Vörösmarty Színház rekonstrukcióját és belső átépítését befejezvén ugyancsak evvel a nemzeti klasszikussal indítottak, formátumos, szép előadással Vlad Troickij rendezésében. Annak a produkciónak Balgája, Juhász Illés – talán véletlenül, vagy egyfajta bensőséges, színházhelytörténeti folytonosság jegyében – az „ál-Balgát”, Kurrahot játssza a mostani bemutatóban. (Egyébként az igazgató, Szikora János nevéhez is fűződik egy emlékezetes Csongor és Tünde, szintén egyfajta színházavató Egerben 1985-ben.)
A 2024-es színrevitel nem a nagyszínpadra, hanem a Kozák András Stúdióba készült, amiből arra lehet gondolni, hogy vagy úgynevezett kísérleti színházról lesz itt szó, vagy némi szkepszisről atekintetben, hogy a lassan kétszáz éves, nem könnyű szavú tündérmese képes-e kellő mennyiségű nézőt odavonzani a nagyszínház 450 férőhelyes nézőterére. Az előadás rendezője a társulathoz tavaly csatlakozott Czukor Balázs, aki evvel a bemutatóval bevallottan az ifjúsági korosztályt (is) célozta. Nagyon jól el lehet képzelni, hogy a középiskolás nézőknek kellemes meglepetést szerez ez a színes, hangos, erős vizualitású, műfajilag változatos produkció, amelyben az éneklés és a vetítések helyenként elterelik ugyan a figyelmet magáról a textusról, de lehet, hogy ennyi szusszanás épp kell az embernek (és gyerekének), miközben szavakat fejt meg az ódon szövegből. (Személyes kedvencem: S ily magasról a porba hullni, / Mily keserves hullomás.) Csakis két eszközzel, festészettel és zenével lehet színpadian megközelíteni a költeményt – írta Kosztolányi Dezső, aki a magyar Szentivánéji álomnak titulálta a Csongor és Tündét.
Sarádi Zsolt
A fehérvári nyitójelenetben fekete fátyol mögött mintha a világegyetemet látnánk, kisebb-nagyobb bolygókkal. (Ezek valójában világító gömbök, amelyek utóbb az almafa gyümölcseit is eljátsszák.) Az Éjt halljuk, kinek mondandóját a feketébe öltöztetett Decsi Edit dinamikusan eljeleli. A következő képben a színpad közepén álló, csillogó fekete pódiumon egy nő fekszik odavetve (Kerkay Rita Mirígyként), hátul pedig doboznyi szoba, benne ágy, ablak, állólámpa, ruhaszárítón a teregetés, könyvespolc szép, régi kötetekkel és tévéállványon tévé. Az ágyon ülő férfi ölében tálca, arról eszik lassan, nyugodtan, miközben a Híradót nézi. Az elhangzó hírekből megtudjuk, hogy kijárási tilalom van, még két évig az lesz, s a hivatalos szervek épp meghosszabbították további két hónappal a szobafogságot. A helyzet, amit látunk, baljós és borzongató. Egyszerre idéz fel karanténmagányt és apokalipszist odakint, amit az Éj oly plasztikusan megfogalmaz a „sötét és semmi voltak”-tól a „sötét és semmi lesznek”-ig. Az Éj monológjában ott borong a globális pusztulás víziója, amelyhez kétségkívül közelebb kerültünk a Csongor és Tünde megírása óta eltelt 194 évben. Egyenes következményeként annak, hogy „az emberfaj sárkányfog-vetemény”.
Ugyanakkor a kép, amit látunk, hősünkre fókuszál. Sarádi Zsolt olyan Csongornak hat, aki már túl van a dolgokon. Letisztult és lelassult. Kicsit kócos, kicsit szakállas. Házikabátot visel, alatta piros pamutfelsőt. Ez a szín majd harmonizál részint Erdős Lili e. h. Piroska forma Tündéjével, részint a három ördögfi égővörös „utazófelszerelésével”, a bocskorral, az ostorral és a palásttal, amely műszőrmegallérrá egyszerűsödött. Mirígy a tévéből kezdi kalandra csábítani a férfit. A látványosnak mondható, gazdag képi világú előadás legerőteljesebb hatású szcénája ez a kezdés: ahogyan Sarádi Zsolt Csongorként ül, eszik, néz és nem akar már semmit. Becsukja az ablakot, lefekszik aludni. Aztán felébred, és bemászik a tévékészülékbe. (Konkrétan.) Érzi a néző – bár nem feltétlenül mindegyik, ez korfüggő is lehet –, hogy Csongorunk az utolsó álmát alussza. Amelyben lepereg előtte az élete. Odáig megy vissza a sorsában, hogy a kietlen térben találkozik egy (r)égi világ küldötteivel: a rózsaszín copfos Tündével, aki flitteres hátizsákot hordó, fehér zoknis, fekete bakancscipős kislány és darázsderekú, pótfenekű társnőjével, Ilmával (Ballér Bianka). A tündérországbeli két látogató dalban beszél – Lelkes Botond munkáját dicséri a zene –, és Ballér Bianka oly elragadóan énekli Balgáról, hogy „azt gondolja, som vagyok, / és nekem jön, és leszed” – tartom szerencsénknek, hogy meg is ismétli.
Ahogy én értem, Csongor út- és szerelemkeresése ezúttal egy bezárt, deprimált, elfásult középkorú férfi tétova utolsó próbálkozása arra, hogy felidézzen valami szépet az életéből. Sarádi Zsolt főhőse olykor fiatalosan nekihevül, máskor öregesen siránkozik, és van, amikor egyszerűen csak fél. Például amikor a rappelve érkező ördögfiak legtettlegesebbje, Kurrah (Juhász Illés) kést szorít a torkához. (Ebből egyébként az újrázások révén vicces jelenet kerekedik.) Csongor szolgája és útitársa Kricsár Kamill Balgája, aki formás kis bonsai fára készült vastag kötéllel felakasztani, vagy inkább leakasztani magát, de gitározik is, ha kell, ami elkél ebben a zenebarát előadásban. Kricsár Kamill eleve bambára intonált Balgája szerény segítség és kis mértékben komikus. Szerencséjére Ballér Bianka egészséges életkedvű Ilmája erősen ragaszkodik hozzá. Varga Mária tüllhalomban ülve a fehér Éjszakák királynőjeként tündököl. Kerkay Rita Mirígye akkor a legmarkánsabb, amikor rókalányát levadásszák a revütriónak is beillő ördögfiak, Juhász Illés, Imre Krisztián és Kelemen István. A gyilkosok a gyászoló anyának – akit a veszteség utóbb a kocsmapulthoz űz – tenyérbemászó módon kondoleálnak: kisseprűt, lapátot és dunsztosüveget ajándékoznak neki, hogy összeszedhesse lánya szőrcafat-maradványait. Nem kevésbé figyelemreméltó teremtés Decsi Edit útszéli Ledérje, aki kivágott orrú csizmát visel – csodálatos darab a maga teljes értelmetlenségében, Szabados Luca jelmeztervezői bravúrja –, rágógumizik és kedves tájnyelvi változatban beszél.
Varga Mária
A Jeli Luca tervezte színpadkép egyik hangsúlyos eleme a fekete koporsó. (Ebben a színi évadban a budaörsi Liliom után most másodszor látok színészre koporsót zárulni, amitől mindig rossz érzés fog el.) Vörösmarty Mihály aluszékony mesehőse a koporsóban alszik, kicsit horkol is, amikor Tünde felébreszti. De lesz útja tovább innen, amikor az evezőt is rejtő koporsón piros ledfénycsík gyúl, s Sarádi Zsolt Csongora sportosan evezni kezd. Nem könnyű eldönteni, hogy amit látunk, az álom vagy valóság – erre dolgozik rá a zenéért meg a vetítésekért egy személyben felelős Lelkes Botond is –, és ez a bizonytalanság nem idegen az alapműre jellemző romantikától.
Az előadás izgalmas külalakjának szorosan részét képezi, hogy időként nézőpontot cserélünk. Amikor hőseink a tévébe bújnak vagy épp kimásznak belőle, vagy belenéznek a kútba, vagy a hármasút közepébe, olyankor vágásszerű, pillanatnyi sötétek alatt változtatnak a látószögünkön. Ami függőleges volt, vízszintes lesz, ha bent voltunk, kívülre kerülünk. Itt kell megjegyezni, hogy a hármas útnál ezúttal nem futunk össze a híres vándorokkal. Nem jár erre sem a Kalmár, sem a Fejedelem, sem a Tudós. Amit Csongor tőlük megtudhatna, azt már tudja. Nekünk pedig érzetekből, hangulatokból, mások szavaiból kell felfejtenünk a tanulságokat. Áttételesen benne van azért így is a játékban a vándorok némely esszenciális gondolata. Mindenekelőtt talán a Tudós morfondírozása arról, hogy „S én nem kívántam, hogy legyek, s vagyok! Majd nem kívánnék halni s meghalok!” Ami ad épp elég megfontolnivalót. Főleg ha az előadás végén a rideg éjben „Ébren maga van csak az egy szerelem”.
Az előadás adatlapja a Vörösmarty Színház oldalán itt található.