Volt is, nem is. Amikor a „Van még tíz évem” reményét osztotta meg barátjával, már közelített a végzetes betegség. De a Független Színpad után, 1994-től számítva megadatott az egy évtized, a rendezői mérlegkészítés. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA. Tovább a cikkhez
Vári Éva. A kilenc évvel ezelőtt a Budapesti Kamaraszínházban bemutatott monodráma, a Rose ismét látható a Spinozában – az intim tér, a fokozott közelség jó, Vári Éva meg még jobb. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Stefanovics Angéla, a Kaisers Tv Ungarn Üregi Szidónia művésznője a legjobb női mellékszereplők egyikeként várja a díjkiosztót. Kitaszítottakról, nagyon színészekről és egyenrangú alternatív alkotótársakról beszélgettünk. STUBER ANDREA INTERJÚJA. Tovább a cikkhez
Mármint azt a petíciót nem írom alá, amely a Játékszín és a Budapesti Kamaraszínház változatlan körülmények közti megmaradásáért toboroz aláírásokat. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
Az aktualitás érdekében kissé a jelenhez tört időfelfogással értelmezi az előadás a magánéletként lecsapódó társadalmi, politikai tartalmakat. Lehet, hogy már dereng csupán ama „dühöngő ifjúság”? Ha igen, annyi akkor is biztos: az utánnak is utána vagyunk. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
A színlap szerint rémdráma/szomorújáték, amit látunk, és maga a szerző is tragédiának nevezi Katona eredeti művét. Ám a rendező, Almási-Tóth András inkább valamiféle „rémbohózat” felé vitte az előadást, hogy egy másik kortárs író, Márton László kategóriájával éljünk. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Az előadás alatt (rém)képek villantak elmémbe: Gogo és Didi egy dús erdő tisztásán piknikelve Godot helyett egy arra sétáló vadászra vár, a Kékszakállú pedig egykedvűen adogatja várának kulcsait egy szalonzenekar kíséretében danolászó primadonnának, Juditnak. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Zenés kórházi misztériumjáték életből-halálból ellesve, két felfekvésben - az ironizálás terepére kihátráló recenzens így írná körül a színművet, melynek a szerző műfaji megjelölésként az állapot-dráma elnevezést adta. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
A várszínházak mindig némi előnyből indulnak – jobb hangulatban ül be a néző egy olyan nézőtérre, amelyik éppenséggel egy monumentális bazilika árnyékában helyezkedik el és Dunakanyarra néző panorámát kínál. De van, hogy ez önmagában mégsem elég. KOVÁCS BÁLINT KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Forgóajtón át jutunk a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Súdiójának apró nézőterére - „egyesével tessenek, mert beszorulnak!” -, amely erre az estére blues-kocsmává alakult, asztalokkal, bárpulttal, a komplett zenekarnak felállított dobogóval, sőt, galériával. KARSAI GYÖRGY KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Bár Spiró György vitán felül a legtöbbet játszott, legsikeresebb kortárs drámaírónk, ez a darabja tizenkét évet várt, hogy színpadra kerüljön. A Budapesti Kamaraszínház vállalkozása így mindenképpen méltánylandó. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
